Marie Kondo és a nevéhez kapcsolódó KonMari-módszer hurrikánként söpört végig a világon. A Föld rendetlenei egyesültek, és karöltve selejtezték le a fél lakást, hisz a rendrakás művészete nemcsak a tereinket alakíthatja át, hanem az életünket is – legalábbis a japán ötletgazda szerint. Bevallom, nekem is szimpatikus volt az alapötlet, de a józan eszem közbeszólt egy ponton: tényleg mindent le kéne selejteznem, amit nem használok – vagy ami nem tölt el örömmel!?
A rendszeretetet otthonról hozom: tiszta, rendes házban nevelkedtem és felnőttként is a tiszta, rendes helyeken érzem jól magam. Erre törekszem a saját albérletemben is, de természetesen a valóság messze van a tökéletestől. Ezért amikor DIY-szakértőnk, Mojzi Marie Kondóról írt nektek cikket, én is beleástam magam a témába, mert biztos voltam benne, hogy ideje szintet lépnem, és tökélyre fejlesztenem az addigi törekvéseimet. A KonMari-módszer két alapvető pilléren nyugszik:
A rendrakás művészete – egy módszer, amivel örökre száműzhetitek a rendetlenséget
Az emberiség szerintem két csoportra osztható: a rendimádókra és a rendetlenekre. Persze vannak időszakok, amikor az egyik halmazból átkerülünk a másikba. Egy időre. De ez nem hosszú távú, csupán pillanatnyi „elmezavar”, amit valamilyen belső vívódás idéz elő. Vajon az a képesség, hogy rendet tartsunk magunk körül, tanulható? Marie Kondo – a rendrakás koronázatlan királynője – szerint határozottan!
Korábbi cikkünk itt folytatódik.
A japán szakértő rendrakási és rendszerezési tippjei zseniálisak – ezzel nem is akarok vitatkozni. Átláthatóbbá, könnyen kezelhetővé tesznek bármilyen ruhásszekrényt vagy konyhai fiókot. Aki valaha is szentségelt már a reggeli készülődés közben a ruhásszekrény előtt, mert nem találta azt, amit keresett, az mindenképp fogadja meg a tanácsokat–- de az is vegyen pár leckét, aki nem tudja, hogy is kellene tárolni a bugyikat, zoknikat vagy kiegészítőket – mármint úgy, hogy azok átláthatóak legyenek és kézre álljanak.
A KonMari-módszer tehát tele van hasznos tanácsokkal – ami a rendrakást illeti. A selejtezéssel kapcsolatban viszont van egy alapvető hibája: az érzelmekre alapozza, nem pedig a tudatosságra.
Marie ugyanis arra biztatja a követőit, hogy bátran selejtezzenek le mindent, ami nem sugároz számukra örömöt, vagy amit nem használtak már egy éve. Hangsúlyozza, hogy kevesebb tárgyra van valójában szükségünk a mindennapok során, mint amennyivel körülvesszük magunkat – és ez igaz is. Azt viszont figyelmen kívül hagyja, hogy a mindennapok mellett vannak váratlan helyzetek is, amikor nagyon is jól jön néhány olyan dolog, amiket évek óta nem vettünk elő.
Szerinte nem érdemes rakosgatni azokat a dolgainkat, amiket nem használunk rendszeresen, hiszen ha valamire mégis szükségük lenne a jövőben, azt bármikor újra beszerezhetjük, vagy akár kölcsön is kérhetjük valakitől. De azt is megemlíti, hogy egy tárgy hiánya akár a kreatív énünket is felébresztheti, hiszen majd ki kell találnunk, mivel helyettesíthetjük, ha hiányzik. Ezzel szemben én azt vallom: ha valami hiányozhat a jövőben, azt ne dobjuk ki.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretnék sufnituning jelleggel feltalálót játszani: eszem ágában sincs megválni olyan dolgoktól, amik egy ponton igenis hiányozhatnak, csak azért, mert „kreatívan” helyettesíthetőek valamivel.
Nem tagadom, igaz, amit Marie állít: a rendrakás első lépése a felesleges holmik leselejtezése – de hogy mi a felesleges, abban már teljesen mást gondolok, mint ő.
Félre ne értsetek, senkit sem biztatok arra, hogy megtartsa az üres margarinos dobozokat, a régi magazinokat vagy a tönkrement elektronikai eszközöket – de a ruhákat, a könyveket és az általa szükségtelen kacatnak titulált apróságokat leselejtezni szerintem felelőtlenség.
Ugyanis Marie teljes mértékig figyelmen kívül hagyja, hogy
az emberek nemcsak lustaságból tartanak meg holmikat, amiket (épp) nem használnak, hanem praktikus okokból is: azért, mert vannak olyan dolgok, amik 4–5 évente csak egyszer kellenek, de akkor NAGYON, és szerencsésebb, ha ezeket nem kell újra megvenniük.
Mivel a legelső és legfontosabb kategóriának a ruhákat tartja, maradjunk is ennél a példánál:
decemberben olvastam a könyvet, és ha akkor megfogadom az összes tanácsát, kiszórok minden olyan ruhadarabot, amit már egy éve nem viseltem. Elég könnyen szelektálhattam volna, ugyanis bőven akad a gardróbomban olyan darab, amit nemhogy egy éve, de 3–4 vagy akár 5 éve nem viseltem. A fodros vállú fekete pulcsim és a puffos ujjú blúzaim ugyanis ennyi éve voltak utoljára divatban. Mivel tökéletes állapotban volt minden, indokolatlannak éreztem volna, hogy megváljak tőlük – pedig „nem töltöttek el örömmel”, hisz csak a helyet foglalták a szekrényemben –, és milyen jól tettem, hogy így gondoltam! Ezek a darabok ugyanis idén tavasszal ismét divatba jöttek! Újra hordom őket, és ez nemcsak azért csodás, mert hódolhatok a divatnak, hanem azért is, mert ezt úgy tehetem, hogy nem terhelem vele a pénztárcámat és a környezetet (hiszen nem támogatom újabb vásárlással a fast fashion üzleteket).
Biztos tudjátok, mennyibe kerül a kedvenc pólótok? Többe, mint gondolnátok!
Bármikor is hagyta el a szátokat utoljára az a mondat, hogy nincs egy göncötök sem – tévedtetek: négyszer annyi ruha lóg a gardróbotokban, mint amennyi anno édesanyátok szekrényében volt. Ha egyetlen pamutpóló előállításához 2700 liter vizet használnak fel, akkor vajon a ti teljes ruhatáratok mekkora ökológiai lábnyomot hagy maga után?
Korábbi cikkünk itt folytatódik.
Aki követi a divatot, pontosan tudja, hogy nincs új a nap alatt: csak idő kérdése, és minden trend visszatér. Ami ma trendi, az holnap már könnyen nevetséges lehet, és ami ma nevetséges, az holnap ismét a sikk nélkülözhetetlen kelléke lehet.
Persze, igaz Marie Kondo állítása: ma már bármi azonnal beszerezhető, ha a hiányát érezzük – ez a hozzáállás viszont számomra és szerintem sok más ember számára luxus. Selejtezni tudni kell, de tudni kell ésszel csinálni – nem pedig érzelmekre hagyatkozva dönteni.
Ami ma „nem okoz örömet”, az lehet, hogy az év egy másik napján nagyon is boldoggá teszi majd a tulajdonosát. És lehet, hogy én gondolom rosszul, de inkább tolom az ágyam alá ezeket a nem használt holmikat egy arra kitalált rekeszben, mintsem hogy kidobjam őket és egy ponton azzal szembesüljek: pénzt spórolhattam volna meg, ha nem vagyok ilyen felelőtlen.
Szóval én amondó vagyok,
rendrakásra fel – de ésszel!
