Hónapok óta, valahányszor bejelentkezem fodrászhoz, úgy írok rá a fodrászomra, hogy hajvágásra mennék. Amikor írom, akkor egy drasztikusabb hajvágásra gondolok, ám amikor a fodrászom megkérdi, mennyit vágjon, cincogó hanggal közlöm, hogy keveset.
Nehéz megválni a lobonctól, ez az igazság, pedig az én hajam ráadásul pofátlanul gyorsan nő. Mindig meg is kérdezik, hogy mit kenek rá, mennyit, milyen időközönként, pedig nem csinálok vele semmit. Mégis, a hajvágás felér egy foghúzással. Eltervezitek, hogy mentek, aztán, mire odaértek, fordulnátok is sarkon. Mondom, mi megy végig a lelkemben ilyenkor, fázisról fázisra.
Hajam, amikor beülök fodrászhoz:
Amekkorára szeretném levágatni:
Amitől félek, hogy hogy fogom érezni magam vágás után:
Amilyennek a fodrászom látom, amikor cukin megkérdezi, hogy mennyit vágjon:
Reakcióm, amikor biztatni kezd, hogy ne féljek többet vágatni:
Amit érzek első vágásnál:
Amit érzek az egész vágás ideje alatt:
Amikor először látom a teljes végeredményt:
Amikor megnyugszom, hogy a hajam okés:
(Nyilván, mert alig változott.)
Az a bizonyos sündisznófazon és a paphaj – A VOUS-lányok legvállalhatatlanabb frizurái
Tincses melír, dauer, tupírozás és az a bizonyos tüsi – csak néhány kifejezés azok közül, amiket hallva azonnal a saját balul sikerült – vagy épp visszanézve ciki – frizuráink jutnak eszünkbe. Van kedvetek egy kis nosztalgiázáshoz? Tartsatok velünk!
