Ismét a zaklatásról írok. Gondolkoztam róla, hogy talán eltúlzom, de aztán arra gondoltam, hogy ezt a témát nem lehet túlzásba vinni. A zaklatásról beszélni kell, mert ha nem tesszük, az olyan, mintha rendben valónak találnánk. Pedig...
Nemrég írtam nektek a BKK járatain tapasztalható utcai zaklatásról, arról, hogy milyen esetek fordulnak elő, hogyan kell védekezni, és szakértő is alátámasztotta azt, hogy a környezet felelőssége nagy, és nem hibáztatható senki sem azért, mert nem tudja megvédeni magát. Ennek ellenére számtalan olyan komment érkezett a cikkre, ami rossz meglátás, negatív komment, és bővelkedik az áldozathibáztatás elemeiben.
Márpedig az áldozathibáztatás nagyon nem okés!
Összeszedtem azokat a kommenteket, amelyek rosszul közelítettek a témához. A cél nem a kommentelők kritizálása, csupán csak általános kritika a hasonló, káros gondolkozás felett. Nem baj, hogy most még így gondolkodtok, csak legközelebb gondoljátok át az érintettek helyzetét jobban, a magyarázatok fényében.
„De megb*sznám azt a rúzsos kis szádat!” – az utcai zaklatás mindenkit érint, itt az ideje, hogy beszéljünk róla!
Van egy dolog, ami iszonyatosan dühít. Amiből elegem van, de mégis tehetetlennek érzem magam. Az utcai zaklatás gyakorlatilag a mindennapjaink része, és az, ahogy a többség az ilyen incidensekről gondolkozik, nagyon nincs rendben – úgyhogy ha megengeditek, kicsit rendet tennék a fejekben!
Viola cikkét ide kattintva olvashatjátok.
Az a bizonyos picsagatya
Sajnos még mindig sokan nyúlnak ahhoz az érvhez, hogy aki sortot, szoknyát vesz fel, ne adj' isten, kilátszik a dekoltázsa, az megérdemli, hogy rátaláljanak a zaklatók, mert azok a nők olyanok.
Az elmúlt kb. 3 hónapban divat volt a picsagatya, és csodálkozunk hogy sok a perverz? A legtöbb lány (nem nő) hírből sem ismeri az erkölcsöt.
Ez kőkemény áldozathibáztatás, amit elég fájó olvasni nőként nőtől (lánytól). Több sebből vérzik ugyanis a mondat, illetve amit sugallni akar.
#1 Aki picsagatyát vesz fel, az egy kurv@
Nem. Nem az. Azok a nők, akik szeretnek szoknyát hordani, csinosabban öltözködni, nem könnyűvérű nőcskék. Én speciel szeretek szoknyát is hordani, ennek ellenére világéletemben monogám alkat voltam. Ám még így sem gondoltam ítélkezően azokra a nőkre, akik nyitott kapcsolatban éltek, vagy több pasival volt dolguk, mint például nekem. Ideje túllépni azon, hogy aszerint ítéljünk meg embereket, hogy hány emberrel, milyen gyakran szexelnek.
# 2 Aki kurv@, azt simán lehet zaklatni
Nem, ami azt illeti, ez nem igaz. A testetek a tiétek. Csak az érhet hozzá, az kezdeményezhet intim érintést, aktust, kapcsolatot, akinek megengeditek. Ez mindenkire igaz.
#3 Csak azt zaklatják, aki úgy öltözik, mint egy kurv@
Tévedés. A zaklatók télen is nyomulnak, márpedig télen a nagykabát mindent elrejt. Engem például először gyerekként talált meg a zaklató, gyerekruhákban, másik két alkalommal nem volt rajtam szoknya, sem smink, emellett pedig akkora karikáim voltak a szemem alatt, mint a Mariana-árok.
Aki nem védi meg magát, az menthetetlen
Gyakori és visszatérő érvelés volt, hogy mindenkinek meg kéne tudnia védeni magát, és egyébként is, miért érdekel, hogy mit reagálnak/gondolnak rólunk mások, miközben épp megvédjük magunkat?
Onnantól kezdve, hogy megtapasztaljuk az efféle kellemetlenségeket, igenis miénk a felelősség, hogy mindent megtegyünk a saját védelmünk érdekében.
És aki azon aggódik, hogy mit gondolnak a körülötte levők arról, ahogy reagál, az egyszerűen csak menthetetlen.
vagy
Meg is érdemli az, aki hagyja magát.
Ezzel az a baj – az áldozathibáztatáson túl –, hogy nem vagyunk egyformák. Nem véletlenül fogalmazott Wirth Judit úgy, hogy el kell fogadni, ha valaki nem megy bele a konfliktusba, és kihátrál a helyzetből. Alapvetően konfliktushelyzetben ösztönből cselekszünk. Van, aki lefagy, van, aki ordítani kezd, van, aki agresszív lesz, és tettlegességig is elmegy. Ezt nehéz szabályozni. Tehát, ha valaki lefagy, és nem tud reagálni, az nem feltétlenül azért van, mert menthetetlen, hanem mert ez a zsigeri reakciója. A nők egy része, ahogy a kommentelők közül többen is leírták, tudja, hogy mit kellene tennie, de nem képes rá.
…csak az ember sokszor annyira ledöbben, hogy lefagy, és még arrébb menni sincs ereje.
Márpedig, ha valaki lefagy, kire számítson, ha nem a környezet segítségére? Ezért nem mindegy, hogyan gondolkodunk a zaklatásról, illetve hogy kire passzoljuk át a felelősséget. A felelősség mindenkié. Ráadásul, még ha ki is áll magáért valaki, az nem jelenti azt, hogy lelkileg nem viseli meg az eset. Mondom, különbözőek vagyunk, különböző érzékenységű lélekkel. Az, hogy ti zsigerből felpofozzátok az illetőt, nem jelenti azt, hogy ez az egyetlen helyénvaló megoldás, vagy hogy más is ilyen könnyen kezeli a helyzetet.
Erre jó példa annak a kommentelőnek a története, aki elmesélte, hogy felrángatta a férfit a helyéről, kidobta a fülkéből, ám utána egyáltalán nem könnyebbült meg.
Felrángattam a helyéről és kilökdöstem a kupéból, miközben mindenféle perverz disznónak elmondtam. Egy hölgy ezután áthívott egy másik fülkébe. Később elsírtam magam.
Sokan kritikaként fogalmazták meg – és ez is áldozathibáztatás –, hogy miért kell foglalkozni mások véleményével, miért kell vacillálni azon, hogy hogyan lépjünk fel, és egyáltalán felléphetünk-e. Ha saját magamból indulok ki, egészen egyszerűen azért, mert amíg nem éltek át ilyen helyzetet, addig nincsen rá bevett stratégiátok. Ez egy új helyzet, új érzéssel, amit nem tudtok biztosan hová tenni. Ráadásul egyszerűen nem hiszitek el, hogy ez tényleg az, aminek tűnik.
Kiss László-ügy: ami még az erőszak tényénél is szörnyűbb
Nem kell sokat agyalni azon, hogy mi a szörnyű a nemi erőszakban. Az elmúlt napokban elmondták már nálam okosabbak is, hogy az erőszak nem vad és kontrollálhatatlan libidóról, hanem a hatalomról és jogosultságérzetről szól, és nem legitimálja semmi: nemhogy a rövid szoknya vagy a belépés az elkövető lakásába, de még a házasságlevél sem. Van azonban valami, ami talán még az erőszaknál is rémisztőbb.
Szintén jó példa erre az a történet, amikor az egyik olvasónk furcsán érezte magát a mellette lévő férfitől, és az anyukájának szólt a benne lappangó érzésekről. Számára jó minta volt az, hogy az anyukája lekezelte a helyzetet.
Azóta megtanultam, hogyha problémát érzünk, az valós, és nem az számít, mit szólnak mások, hanem hogy mi mit érzünk.
A top kedvencem pedig az a hozzáállás, hogy teljesen átlagos dolog a 4-es, 6-oson szembesülni vadidegenek péniszével.
Amúgy meg elég álszent dolog egy felnőtt nőnek kiakadni egy férfipéniszen. Nem hiszem, hogy nem látott már legalább egyet életében.
Nos, valóban, láttam péniszt már életemben, de ez olyan dolog, hogy van, akiét szívesen látom, van, akiét pedig nem. Mint ahogyan szívesen szeretkezem azzal, akit szeretek, de nem lenne jó élmény, ha vadidegen kezdeményezne velem nemi aktust. Szóval, nem azzal van bajom, hogy péniszt látok, hanem hogy kiét látom, és mit akar csinálni vele az én személyem, testem felhasználásával.
A nemi szerveknek – legyen nőé vagy férfié – a 4-es, 6-oson nadrágban a helye, nem a szemem előtt, és végképp nem a testem közelében.
