Puung illusztrációi mesések. Imádom az Instáját, mert amikor közzétesz egy újabb illusztrációt vagy animációt a szerelemről, akkor azon kapom magam, hogy vigyorgok, mint egy idióta, és a saját emlékeimre gondolok. Ebben rejlik Puung képeinek varázsa, hogy egyszerűen meg tudja ragadni azokat a pillanatokat, amelyek a szerelem sava-borsát adják. Azokat, amelyeket ha átéltek, akkor arra gondoltok:

Azért is szeretem Puung képeit, mert megihletnek, és arra késztetnek, hogy szavakba öntsem azt, amit látok. Szóval jöjjön egy kis Puung meg egy kis én, felváltva.

A szerelem az, amikor csak fekszetek a frissen bevetett ágyon. Azon az ágyon, amit az érkezése előtt simítottál egyenesre, ahogyan az anyukád tanította, hogy egy ránc se legyen rajta. Azelőtt meg leszedted a frissen mosott ágyneműt a szárítóról, és miközben rajta fekszetek, arra gondolsz, hogy végig, amíg beszívtad a lila öblítő illatát, erre a pillanatra gondoltál, erre vágytál annyira.

Arra, hogy így fekszetek egymással szemben, épp csak az alkarotok háta ér össze egy leheletnyit. Besüppedtek a takaróba, és csak egymást nézitek az ujjhegyeitek fölött. Látjátok a másik minden rezdülését, ahogyan megrebben a pillája, ahogyan remeg az orrcimpája, ahogyan emelkedik és süllyed a mellkasa, és ahogyan lüktet a nyakánál az ér.

Arra gondoltok, hogy ne mozduljon se szellő, se a másik, se ti, se a macska. Nehogy bármi megtörje ezt a csendes jelenlétet. Nehogy ez a pillanat valamitől összerezzenjen és elillanjon, mint az ág reccsenésétől a riadt őzgida.

A szerelem az, amikor olyan apró okok miatt, mint egymás párnával való szétütlegelése, levetitek a vállatokról a világ összes súlyát. Az egész úgy kezdődik, mintha beszivárogna közétek a nevetőgáz. Alattomosan támad, majd egyre jobban elhatalmasodik rajtatok. A test testhez ér, bőr bőrhöz ér, vágóképek szintjén érzékelitek a világot.

Sikítoztok, mint akit nyúznak, de nem fáj semmi, aztán csak álltok egymással szemben, és csak nevettek, fogva az oldalatokat sírva. Nevettek, de ha bárki kérdezné, nem tudnátok megmondani, hogy miért, csak röhögve közölnétek a szállingózó tollakra mutogatva, hogy hullik a hó.

A szerelem az, amikor a Konyhatündérek Szövetsége kitagad a konyhából, de ti elszántan nekiálltok sütni, mert a szerelem a leghígabb tésztát is összetartja. Ha kell, akkor levakarjátok a tészta leégett részeit, ha kell, kiebrudaljátok a macskát, nehogy megegye a megmaradt, hasznosítható részt. És még ha szénné is ég a tészta nagy része, olyan nem létezik, hogy az ép darabból ne faragjatok ki egy ehető, szív alakú sütit.

A szerelem az, amikor a tiétek a világ legkisebb kanapéja, de ti pont elfértek rajta. Szerelem az, ha a kanapén ér a valaha volt legrosszabb rémálom, amitől előjön a fogcsikorgásotok, mert annyira hadakoztok a démonok ellen. Szerelem az, ha a fogcsikorgásotokra felkel a másik, és alaposan, szorosan átölel, hogy beszálljon a harcba.

A szerelem az, amikor filmszerű jeleneteitek vannak. Hazugság, hogy a filmek illúziók. Mindenhol vannak ablakok, ablakpárkányokkal, ahol felolvadtok egymás csókjában. Legfeljebb kisebb, kopottasabb, koszosabb. Mindenhol van olyan zene, ami közös, legfeljebb nem mindenki ájul el tőle. Mindenhol akad egy korty pezsgő, csak van, aki sörnek hívja, vagy energiaitalnak. Mindenhol szól szerenád, csak valakinek ez a közös olvasás vagy a közös PC-játék, vagy csak egy szó.