„Minden megváltozott, de ő még nem volt kész az elengedésre” – Egy barátság csapdájában Tóth Bíborka

„Minden megváltozott, de ő még nem volt kész az elengedésre” – Egy barátság csapdájában

„Egy barátság kezdete mindig könnyű és boldog, na de a vége már korántsem ilyen. Gyorsan elrendezhetném annyival a történetet, hogy bonyolult és fájdalmas. De mivel egy emberi kapcsolatról beszélünk, ez is olyan, mint egy szakítás – megviseli a lelket. Nem annyira intenzív, de éppoly alattomos” – kezdi történetét Bíborka, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban Tóth Bíborka írását olvashatjátok. 

vendégszerző VOUS

Legyél te is a VOUS vendégszerzője!

Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!

A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! ;) Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!

A részletekről mindent megtudhattok ITT.

Az ember életében elkerülhetetlen, hogy találkozzon, érintkezzen embertársaival, de ezt nem is bánjuk, nem? Hisz a sok különböző flúgos adja az élet zamatát. A lakóhelyünk, majd iskoláink, munkahelyeink óhatatlanul kitermelnek számunkra egy-egy barátot. De ahogy az élet adja, úgy néha el is veszi:

csakúgy, ahogy az évszakok válatkoznak, úgy az új helyek varázsával együtt néha a régi kapcsolatok is maguktól csendben, szépen, békében kihunynak.

Szerencsére van jó pár gyöngyszem, akiknek mindegy, mi történik, veled maradnak. Keresitek egymást, édeklődtök a másik felől, és ha együtt töltitek az időt, az nemcsak kellemes, hanem pezsdítő is tud lenni. Feltölti az embert, átsegít a nehéz napokon.

De van, hogy valami megváltozik. Nem arra gondolok, hogy nincs idő naponta órákat csacsogni a csajokkal, vagy nincs minden héten egy ereszd el a hajamat buli – ezek a változások természetesek. A dolgok megváltoznak, szép lassan minden más lesz. Nincs jó szó arra, amit érez ilyenkor az ember, egyszerűen csak nincs meg a korábbi „idill”. Valami zavaró, valami frusztráló kerül a gépezetbe.

Az én mesém egy introvertált és egy extrovertált ember kapcsolatról szólni. Ami, ugye, magával hozza azt, hogy másképp éli meg a kommunikációt és a közös programokat a két ember. Hosszú éveket élt túl ez a kapcsolat: változtak barátok, iskolák, párok, de mégis volt valami, ami továbblendítette a dolgot. Nehéz megmondani, mi tart össze egy barátságot. Mi az az apró dolog, amire szükségünk van a másikból? Mit kell tőle tanulnunk, vagy mit kell neki adnunk? Azt mondják, mindenki okkal van az életünkben. A leckét viszont nekünk kell kamatoztatnunk.

legjobb barátnő BFF

Lemaradtam a BFF-vonatról, nincs legjobb barátnőm – lúzer vagyok?

„Belefutottam egy írásba a neten, ami azt taglalta, hogy miért kell egy lánynak lúzernek éreznie magát, ha nincs legjobb barátnője. Igen, MIÉRT KELL?” 

A cikk folytatásáért kattintsatok ide

Visszatérve a történetemhez, egyszer csak valami más irányba ment. Nem ugyanazok történtek (természetesen) velünk, de már a hasonló élményeknél sem találtunk közös kapcsot. Egyszer csak kiüresedett a viszony. Hallgattam őt a találkozókon, és bosszantott. Nem értettem, miért mond ilyen csacsiságokat. Mégis hogy jutnak eszébe bizonyos dolgok? Érthetetlenné vált a logikája, és ha az enyémet prezentáltam, értetlenül és furcsán nézett rám. Egy idő után ezek az érzések állandóak lettek bennem. Ez a közös kis programokra és kalandokra is ráragasztotta a bélyegét. Idegen és frusztráló lett. Nem tudom, a másik oldal hogyan könyvelte ezt el magában, de úgy érzem, nem pont ugyanúgy, ahogy én.

Forrás:
Stocksnap

Egy „ősi” taktikát választottam megoldásként: a szürke hétköznapokba menekültem. Mind a ketten elmerültünk saját életünkben. Ő nem keresett, én nem kerestem. És valahogy jobb is volt így. Nem hiányzott, pár kóbor próbálkozás után rájöttem: itt végleg minden megváltozott. Szétváltak az útjaink, már nincs meg az a láthatatlan fonál, ami szükségessé tenné számunkra a másikat.

Amikor erre rájöttem, fellélegeztem, végre felismertem, mi nyomta a lelkem. A múlthoz való ragaszkodás és az elengedés félelme bántott. De aztán hiába a mentális felemelkedés, becsengetett az élet. Ő még nem tartott ott, ahol én. Valószínűleg a másik oldal nem azt szűrte le, amit én. Vagy egyszerűen nincs még kész az elengedésre. És itt merült fel a kérdés, hogy hogyan tovább. Hiába jutunk el gyorsabban vagy lassabban egy felismeréshez, 

az életnek a maga ritmusában kell folynia, és végül az idő úgyis a helyére tesz mindent. Nem?