Sorsunk alakulását számtalan módon magyarázhatjuk. Ha a családtagok generációról generációra szerencsétlen helyzetbe kerülnek, akkor hajlamosak vagyunk valamiféle átokról fantáziálni. Mi van akkor, ha a sorsunk kódolva van a génjeinkben?
A magát pszichoteoretikusnak valló F. Galló Béla már 34 éve vizsgálja az emberi lélek működését és az emberi sorsokat a pszichogenetikai törvényszerűségek és az erre épülő, saját teóriái alapján. Nemrég könyvet is írt A bennünk kódolt jövő címmel. Az emlékező gének elméletét nem egyik napról a másikra találta ki, idő kellett ahhoz, hogy felismerje az egyes kapcsolódási pontokat.
Azt azért nem mondanám, hogy első pillanatban, ahogy érzékelhető volt egy-egy családban felbukkanó ismétlődés, rögtön a gének jutottak volna eszembe”
– mondja F. Galló Béla. „Sokkal inkább az elterjedt nézet, nevezetesen hogy a család és a família-viselkedési minták követésén alapulnak az ismétlődések. Egy-két év elteltével, amikor megfelelő mennyiségű minta állt rendelkezésemre, akkor fogant meg a gyanú, hogy az ismétlődések, vagy inkább újrajátszási kényszerek mögött nemcsak a tanulás és utánzás van jelen, hanem más, mélyebb törvény, vagy törvények irányítják a genetikai territóriumra jellemző traumaismétléseket, és az abból kialakuló patológia válaszokat. A következő kérdés már csak az volt, hogy átlépi-e a trauma és patológia a családi kereteket és mutat-e egyetemes törvényszerűséget.”
Az egyes élmények kódolttá válnak a génjeinkben
A háborús, vagy egyéb szélsőséges esetek hatása az egyénre és génjeire beleéghetnek a sejtjeinkbe ugyanúgy, ahogy a kisebb „túldramatizált események” is. „Ha a kisgyermek elcsúszik a jégen és a szülők, nagyszülők, esetleg az óvónők nagy patáliát csapnak, biztatják a fájdalom kifejezését, esetleg kompenzálásképpen túlsimogatják a kis balesetből eredő fájdalomért, akkor a tanult fájdalom mint erős impulzus lenyomata traumaként ’beleég’ a sejtek, szervek memóriájába. Ha viszont a környezet az eseményt a helyén kezeli, például játékkal átitatva, akkor a tanult fájdalom nem ölt ilyen mértéket.”
Ezt az élményt a génjeink, a sejtjeink kódolják, egyfajta traumatikus lenyomatot hagynak bennünk. Az esemény kapcsán módosul a szervezet fehérjeszintézise. A megváltozott belső fiziológiás állapot rögzíti a trauma időpontjában meglévő mentális állapotot, a hozzá kötődő gondolatokat, érzéseket. De rögzíti az öt érzékszerv által aktuálisan érzékelt környezetet is: azt az illatot, képet, hangot, ízt, formát, ami ennél a jelentős eseménynél fennállt, így az évek során kialakul az egyénre jellemző traumaláncolat vagy inkább traumaháló.
Ha érdekel a cikk további része olvasd tovább a Ridikül oldalán.
