Semmilyen pénzügyi nevelést nem kaptam. Intézetben nőttem fel, ahol erre se lehetőség, se igény nem volt.
Minta is csak annyi volt előttem, amennyit a nevelő szüleimnél láttam. Éltem egy családnál pár évet, de saját pénzem ott se volt. Néhanap, ha visszavittem a rokonságuk háztartásából néhány üveget, az azért kapott egy-két forintot, azonnal elcsokiztam. Ki voltam éhezve édes ízekre, jó szóra, szeretetre. A csoki volt elérhető számomra. Az is szűkösen és az is csak akkor, ha megdolgoztam érte.
De azt legalább megtanultam, hogy szeretetet nem lehet pénzen venni. És hiába teperünk érte, az alanyi jogon jár vagy nem jár. A munka viszont hozhat pénzt a konyhára.
A szorgalom is olyan érték, amit alkalomadtán pénzzel jutalmaznak. Az iskolai szorgalmat is jutalmazták. Könyvekkel. Így lettek saját tárgyaim. Olyan tárgyaim, amiket valóban birtokolhattam. Megdolgoztam értük. Nem voltak saját ruháim, egész gyerekkoromban mások levetett ruháiban jártam. És az összes játékom elfért egy hokedli fiókjában. Egy falatnyi baba, aminek haja se volt és a lábait is én varrtam vissza a törzséhez.
Pár üvegfejű gombostű, néhány csokispapír, szalvéta. Ennyi volt a teljes vagyonom. Meg a könyvek.
Nem volt mit igazán birtokolni, így azt se tanultam meg, hogy azt ami az enyém, irigyelni is lehet másoktól. Amim volt megosztottam, kölcsönadtam. Néha el is ajándékoztam. Beosztani nem volt mit, a megosztást viszont megtapasztaltam. Élek is vele, ahányszor lehet, amikor arra igény van. Jó érzés most is. Csak most a pénzzel, a pénz beosztásával való tapasztalataim osztom meg másokkal. Veletek. Azt gondolom, van mit megosztanom.
A folytatást ide kattintva olvashatjátok >>>
Kövessétek a spórolással kapcsolatos történeteimet a Facebookon is >>>
