erőszak

Magamnak is alig akartam beismerni, hogy megerőszakolt

Azt hittem, hogy ez lehetetlen. Képtelenség, hogy akibe egykor halálosan szerelmes voltam, akivel örök hűséget fogadtunk egymásnak, aki támaszom lett volna egész életemben, az egyszerűen megerőszakolt.

Már túl voltunk a rózsaszín ködön, de jól elvoltunk a férjemmel. Egyre gyakrabban voltak nézeteltérések, panaszkodtam, hogy keveset segít, ő apróságokon felidegesítette magát. De azért szerettük egymást, akadtak meghitt pillanatok, ha nem is az ágyban, de nem volt válságban a kapcsolatunk. Legalábbis azt hittem. 

Nehéz felidéznem, hogy miből is robbant ki az a veszekedés, ami után már semmi sem volt ugyanolyan, mint régen. Az indulatok magukkal sodortak minket, régi sérelmeket és felnagyított problémákat vágtunk egymás fejéhez. Olyan stílusban beszélt velem, mint előtte még sohasem. Frigidnek nevezett, és hogy örüljek, hogy „még nem kúrt félre” és „egyáltalán még feláll rám”. Azt hiszem visszaszóltam, valószínűleg meg is sértettem férfi mivoltát. Minden olyan ködös az azt megelőző percekben. 

Aztán egyszer csak a földön találtam magamat. 

Továbbra is kiabált velem, hogy „ne merjek visszapofázni”. Iszonyatos düh és megvetés volt a szemében, indulattól eltorzult arccal rángatta le rólam a ruhákat. Éreztem, hogy minden vágya, hogy megalázzon. Azonnal erősebben szorított, ha fel akartam kelni, teljes testével rám nehezedett. Azt mondta, hogy megtagadom tőle, ami jár. 

Névtelen terv
A saját férjed is megerőszakolhat?
Forrás:
Canva

Nem az, hogy fájt. Persze, hogy ne fájt volna? Az igazi szégyen, hogy egy idő után engedett a testem. Ösztönből, az ismerős helyzet miatt? Mert feladtam volna? Lehet, csak eltompultam. Ez csak a test szenvedése, azt sem zárnám ki, hogy igyekszem elnyomni az emlékét. Olyan lehet, mint amikor fel tudod idézni, hogy milyen rossz érzés megvágni az ujjadat egy papírlappal, de mindig újra és újra meglepődsz, hogy mennyire élesen hasít beléd, amikor megtörténik. Akkor, ott, abban a pillanatban szembesülsz vele, aztán elhalványul az emléke. Csak itt nem egy apró vágásról volt szó. 

Először, igazából fel sem fogtam a jelentőségét, csak végtelenül semmilyen volt minden. Végül is, nem megvert. Nem mondhatom azt a barátnőimnek, hogy megütött a férjem. Lefogott a csuklómnál fogva, térdeivel a combcsontomra nehezedett, nem törődött vele, hogy rázkódok a zokogástól. Már előtte is sírtam az üvöltözés közben, honnan tudhatta volna, hogy már más miatt bőgök? Nem mondtam, hogy nem, csak kérleltem az elején, hogy most hagyjon. Aztán… végül is abbahagytam. Se nem sírtam, se nem tiltakoztam. Csak úgy voltam, megsemmisülten. Ő pedig továbbra is rajtam. Nem nézett a szemembe, én pedig inkább elfordítottam az arcomat. Azt figyeltem, hogy pormacskák vannak a kanapé alatt, és ki kéne már porszívózni. Azt szuszogta az izzadságát törölgetve a halántékáról, hogy most tovább tart, mert „rohadt nehéz elélvezni” egy olyan nőre, mint én. 

A legnagyobb megalázást én okoztam magamnak. Vagyis eleinte így éreztem. Amikor engem kezdett okolni, hogy nem tud a csúcsra jutni, ösztönösen elkezdtem máshogy viselkedni. A fájdalmat már nem is éreztem, bár valójában nem szűnt meg. Csak, valahogy én már nem voltam ott, hogy érzékeljem. Már nem kínomban nyöszörögtem, azaz valahol mégis, de neki nem tűnt fel a különbség. Én pedig megjátszottam, hogy előbb a végére érjünk. Hogy végre vége legyen. 

Másnap, reggeli fényben láttam meg, hogy vérfoltos maradt a szőnyeg. Alig tudtam kisúrolni. 

Az ilyeneket, hogy mondod el bárkinek is? Egyáltalában, beszélni sem akartam róla. Nem voltak meg rá eleinte a szavaim, és a mélységes szégyen is szorongatott belülről. 

Szégyelltem, hogy „hálátlan kurva vagyok”, aki nem akar a férje kedvére tenni. Szégyelltem, hogy olyan traumának élem meg, hogy szexelt velem a párom, mintha egy idegen, részeg férfi szorított volna le erőszakkal egy szórakozóhely mögötti konténer tövében. Ugyanolyan mocskosnak és hibásnak éreztem magamat, csak most nem a „Minek mentem oda?”, „Miért öltöztem úgy?” és „Miért mosolyogtam rá?” kérdések zsongtak a fejemben önvádlóan. Jogtalannak éreztem, hogy annak nevezzem a történteket, ami valójában. Talán, ha végig foggal-körömmel küzdöttem volna, ha azt ordítottam volna, hogy segítség, ha nem a tulajdon férjem lett volna… Akkor talán el is hiszem, hogy megerőszakoltak. 

naomi-august-aLnqDp3B3YU-unsplash
Mocskosnak és hibásnak éreztem magamat...
Forrás:
Unsplash.com

Az eset után egy ideig békén hagyott, ő úgy tett, mintha nem történt volna semmi, mintha egy sima veszekedés lett volna, ami bizarr békülős szexbe torkollott. Az ezt követő együttlétek – szakszerűen szólva – beleegyezéssel történtek. De mintha igazából csak abba egyeztem volna bele, hogy ne erőszakkal történjenek meg. Még kedves is volt velem ilyenkor. Akiben egykor örömömet leltem, most az érintése is taszított. Ettől pedig magamtól is undorodtam. Magamra haragudtam, hogy nem tudom ugyanúgy élvezni, mint régen. Inkább mindig megjátszottam, hogy ne legyen megint annyira durva és fájdalmas. Aztán néha mégis megtörtént. Ilyenkor engem okolt mindenért, hogy még neki kell szarul éreznie magát, hogy úgy kell rávennie engem a szexre, örüljek, hogy nem vált még el. Igen, ezt a szót használta. Rávennie engem. 

A félelem, hogy senki nem fogná a pártomat, hogy kudarcot vallottam a kapcsolatomban, évekre gúzsba kötött volna, ha egy napon nem változik meg valami. Az egyik barátnőm – mindig is csodáltam a határozottsága miatt – a semmiből közölte egy közös kávézás alkalmával, hogy elköltözött a férjétől. Vitte a gyerekeket is. Mindenki lefagyott, teljesen váratlanul érte a társaságunkat a hír. Azt hittük, rendben van a házasságuk, és mintha a következő babát is tervezgették volna. Faggatásunkra elmesélte, hogy egy vitájuk alkalmával kezet emelt rá a jövendőbeli exférje, pofon vágta és megrángatta a barátnőmet.  Amit ez után mondott, sohasem felejtem el: „Mi lesz a következő? Először megüt, aztán megerőszakol és megöl? Én ezt tuti nem várom meg!”

A saját férjed is megerőszakolhat? – amint kicsúszott a számon, elöntött a szégyen az emlékektől. A megrökönyödés és a gyanakvás, ami a többiek arcára volt írva, mindent helyre tett a fejemben. 

Ostobának éreztem magamat, de egyben meg is könnyebbültem a felismeréstől. Forró könnyek árasztották el az arcomat, miközben kibukott belőlem az igazság. Már tudtam, hogy hinni fognak nekem és segítenek. 

Era történetét Fenyvesi Mira dolgozta fel.

Figyelem!
Az általad letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek a hatályos jogszabályok szerint a kiskorúakra káros hatással lehetnek.
Elmúltam 18 éves, belépek!
Még nem vagyok 18 éves.