Csak dermedten nézem a riportokat a menekülő emberekről, a torkom összeszorul, ahogy a kétségbeesett, könnybe lábadt szemű kárpátaljaiak és ukránok nyilatkoznak. A rémületet csak fokozzák a támadásokról elterjedt felvételek.
A háborúról hallani egészen más érzés, amikor ennyire közel történik Magyarországhoz, amikor ennyi határon túli magyar is érintett. Valahogy sokkal valóságosabb, sokkal húsbavágóbb. Az elhangzott mondatok, a látott képek örökre beleégnek az emlékezetembe, pedig csak videón tapasztaltam őket. Bele sem merek gondolni, hogy mennyivel hátborzongatóbb mindez élőben.
Az éjszakai eget megvilágító robbanások, a szomszéd épületeket lánggömbbé változtató rakétatalálatok, a videót készítők halálfélelemtől megcsukló sikoltásai. Az utcákat borító törmelék, a lyukas oldalú házak leomló homlokzata. A személygépkocsin áthajtott tank ereje, a gyermekét a metróaluljáróban szoptató édesanya rezignáltsága, a férjüket és fiaikat hátrahagyó nők megtörtsége, a kiskatonák búcsúüzenetei és az apró gyermekek értetlen arca a határnál feltorlódott sorokban.
Még csak pár nap telt el, de már annyi szörnyűség történt, amely évtizedekre is elegendő lenne egy országban. Hihetetlen belegondolni, hogy ilyen még megtörténhet Európában napjainkban is, hogy családok veszítik el az otthonaikat, új életet kell kezdeniük egy új országban, és akkor még ők a szerencsésebbek, mert nem hívták be a férfiakat a frontra, ahol a világ egyik legerősebb hadseregével kell szembeszállniuk.
A híradásokat figyelve eszembe jutott, amit édesanyám mesélt még gyerekkoromban. Akkoriban dúlt a délszláv háború, amikor édesapámmal eldöntötték, hogy gyereket szeretnének. A szomszédban a szerbek, bosnyákok és a horvátok között zajlottak a harcok, édesanyám pedig terhesen attól rettegett, hogy mi lesz, ha az erőszak átcsap a határon. Mit fog csinálni egy kicsi gyerekkel, ha menekülni kell? A katonai műveletek, bombázások a születésem után sem szűntek meg, de Magyarország biztonságban maradt.
Hiszem, hogy most is elkerülik hazánkat a támadások, és csak a menekültek segítése lesz a feladatunk, a határainkat nem kell megvédeni. De ugyanazt a félelmet érzem, amelyet édesanyám a 90-es évek elején. Csak most sokkal több személyes beszámoló és felvétel áll rendelkezésünkre, mint valaha a történelemben: soha nem láttuk még ennyire közelről, nem éreztük át ennyire a háború borzalmait, mint napjainkban.
Szeretnék majd gyerekeket a férjemmel, de milyen világba fognak beleszületni?
A saját életünket félteni egy dolog, de ha már kisbabánk lenne, akkor még iszonytatóbb lenne siettében összepakolni, rémülten lemenekülni az egyik budapesti metróaluljáróba, hogy a légitámadások során csak az otthonunk vesszen el, ne a családunk. Majd vidékre menekülnénk a Budai-hegységen keresztül, mert azt kevésbé támadják, mint a belvárost? Vagy egészen nyugatra mennénk a német rokonokhoz? Az édesapám velünk jöhetne, mert már nyugdíjas, de a férjemet hátra kellene hagynunk, mert hadköteles? Nélküle kellene felnevelnem egy idegen országban a gyerekünket?
Olyan kérdések ezek, melyeket valószínűleg soha nem kell megválaszolnom. De nagyon sok hasonlót most emberek ezreinek kell megválaszolni, és pillanatokon belül eldönteni, mielőtt még késő lenne.
