Szülőnek lenni az élet legnagyobb feladata és kihívása egyben. Napról napra védelmezni, nevelni kell egy apró életet, akinek mi jelentjük az egész világot. Éppen ezért fájdalmas szülőként szembenézni azzal, ha mindezek ellenére eláruljuk a gyerekünket.
A következő történetek olyan szülőkről fognak szólni, akik már tudják milyen érzés belenézni a saját csemetéjük szemébe, miután ők maguk hátba szúrták őket.
A lányom testével védtem meg magamat
A mostanában sajnos ritka hóesést élveztük a két és fél éves kislányommal és a hatéves fiammal. Az anyjuk csak távolról szemlélt minket, és szerencse, hogy nem volt ott mellettem, mert akkora pofont kevert volna le nekem, hogy ott helyben eszméletemet vesztem. Az történt ugyanis, hogy miközben a kislányomat terelgettem, a szemem sarkából láttam, ahogy a fiam eldob egy hógolyót az én irányomba.
Nem tudom mi ütött belém, de a túlélési ösztöneim hirtelen átvették felettem az irányítást. Gondolkodás nélkül megragadtam a két és fél éves kislányomat a vállánál fogva, és mint egy élő pajzs, magam elé tartottam. Szerencsére nem egy keményre gyúrt, vizes hógolyó volt, de ettől függetlenül nem esett jól szegénynek, amikor mellkason találta és csupa hó lett az arca.
Soha nem fogom elfelejteni a könnycseppes arcát, amivel rám nézett.
Fejbe dobtam a saját gyermekem
Még nem volt kétéves a kisfiunk, amikor kapott ajándékba egy beszélő plüsst. Fontos, hogy tudott beszélni, mert ez azt is jelentette, hogy a hátsója környékén volt benne egy hangszóró egység, meg legalább két ceruzaelem. Szegény fiam olyan önfeledten játszott, az egész világ az övé volt. Ekkor szóltam neki, és alulról lendítve odadobtam neki a plüssét.
Boldogan nézett az irányomba, örvendezve készült arra, hogy nekicsapódik a piha-puha lényecske. Hiszen imádta, ha dobálósat játszottunk, de még nem tudta elkapni a dolgokat. Most se sikerült neki.
Csak most örömteli nevetés helyett keserves sírás zengte be a házat. Mert az ügyefogyott apja nem gondolt bele abba, hogy azért tudta olyan jól meglendíteni azt az átkozott plüsst, mert a másik végében ott volt egy nehéz és kemény elektromos egység. Szegény gyermek első kézből tapasztalta meg, hogy milyen meggondolatlan tud lenni az, akinek a legjobban kéne vigyázzon az ő testi épségére.
Halálra rémisztettem a saját csecsemőm
A kisbabám imádta, ha grimaszolunk neki. Ez volt az egyik első dolog, ami igazán megnevettette. Természetesen onnantól kezdve, ha tehettük, vágtuk neki az arcokat, amiken egyre jobban és jobban nevetett. Egészen addig a végzetes pillanatig, amikor valamilyen indoktól vezérelve a vicces hangok helyett egy elég jól sikerült oroszlánüvöltés szerű hang jött ki a torkomon.
Szerintem akkor sírt először félelmében. Utána hetekig, de lehet hónapokig grimaszolni is alig mertem neki, de szerencsére megbocsátott nekem, és amikor nagyobb lett, már az oroszlánüvöltéstől, de még a farkasvonyítástól sem ijedt meg. Amiken már lelkesen próbál utánozni. Mondjuk, ezekkel azért jó sokáig vártam, mielőtt újra nekifutottam.
