Amikor a kezembe tartom olyan pici. Épp hogy csak szuszog. Alig merem megfogni, nehogy összetörjem. A kis haját simogatom, és nézem a tökéletes arcát: az én pici lányom. Mondogatom magamba. Hát szia. Olyan édes, olyan gyönyörű, olyan szép. Érzem, hogy szuszog, keresi a mellem, és ott fekszik mellettem. Az apró kis ujjaival fogja a kezem – írja Boglárka, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Egyed-Husti Boglárka novelláját olvashatjátok.
Betolnak minket a szobánkba és érzem, hogy ő a világ legtökéletesebb kisbabája.
Aki már 10 éves. Úgy elrepült az idő. Ugye drágám?
Csak egy kis szúrást fogsz érezni a vérvétel nem fáj, rutin vizsgálat. Semmi extra. A doktornéni is mosolyog, és ő végre megnyugszik. Leveszik a vért, és hazamegyünk. Útközben megállunk egy cukrászdánál, és megeszünk egy nagy fagyit. Az epres a kedvence, így én is azt kérek.
Aztán jön az eredmény, hogy a vércsoport nem egyezik.
Az, hogy lehet? Nem értem! A férjem se érti. Biztos rossz a teszt. Biztos elrontottak valamit. “Nem, a teszt jó, de a gyerek és az önök vércsoportja nem egyezik.” Ott állunk a férjemmel a szobában, és úgy érzem megyek össze, vagy a szoba lett kisebb?
Tőlünk is vért vesznek, majd várnunk kell az eredményre. Olyan idegesen telnek a napok, nem szeretek várni. Igazság szerint gyűlölöm. Az idő meg álomittasan telik. Végre megjött az eredmény. A gyerek nem a miénk. Mi? Ez hogy? Pattan fel a székből is a férjem. Ügyvédhez megyünk, és ott kiderül, hogy elképzelhető, hogy a kórházba cserélték össze. Csak úgy véletlenül. Ilyen van? Létezik? Hogy tehet valaki ilyet?
Ismét várakozás, ismét értelmetlen órák. Az idő egyre lassabban telik. A kórház beismeri, hogy tévedés történt, és mennyire sajnálják az esetet, de valóban elcserélték a gyerekeket. Tévedés? Sajnálják? Hol a gyerekem, és ő kinek a gyereke? A kérdések egyre jönnek – cserébe válaszok alig.
Megint ügyvéd. Keressük a gyereket. Az a gyerek kell, aki az enyém. A kis pirospozsgás arcú. Ez nem az én gyerekem. Veszekedés-veszekedés után
Úgy érzem megnyomorítottak, fáj mindenhol. Elvették – kellek fel riadtan álmomból. Elrabolták. Hol van? Egyre többször telik el így az éjszaka. Nyugtatókat szedek, nem tudok józanul gondolkodni, nem is menne.
Aztán meglett. Megtalálták, egy másik házaspárnál volt. Ők sem tudták, hogy a kórház elcserélte a gyerekeket. Az édesanya amióta megtudta, pszichológushoz jár. Nekem is talán el kéne mennem egyhez.
Aztán sokadik ügyvédi intézkedésre végre láthatjuk az igazi kislányunkat. Akit szültem. Aki az enyém. Csak más nevelt.
Miközben nézem őt, azt gondolom mennyi mindenről maradtunk le. Nem láthattuk az első lépéseit, nem hallhattuk az első szavát, nem vigasztalhattuk meg, amikor elesett. Elcserélt életet neveltünk.
Vendégszerzőket keresünk: Írj tartalmat a Vous.hu-ra!
Szívesen kipróbálnád magad a Vous szerzőjeként? Eljött a te időd! Ha van egy jó témád, dolgozd fel, küldd el nekünk, és megjelenik a Vous.hu-n! A részleteket ITT olvashatod el!
