Lassan és komótosan, finomat, jót és hosszan élvezve. Így kell enni egy slow food étteremben. Ha a helyben termelt, jó minőségű alapanyagokból elkészített ételeket A kis herceg és annak írója virtuális társaságában költheti el az ember, az már maga a kulináris gyönyör.
Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
Ugye mindenkinek megvan Saint-Exupéry szőke hercegecskéjének sok-sok bölcs mondása közül ez a rózsás idézet? De hogy hogy jön ez a kajáláshoz, azt mindjárt elmagyarázom. Exupéry pilótának tanult, de menyasszonya kedvéért felhagyott a repüléssel és kilépett a hadseregből. Néhány év múlva azonban ügyesen visszaszivárgott a levegőbe, ugyanis postásnak állt, de nem akárhogy: ő lett az egyik első nemzetközi légi kézbesítő. Marokkó felett is gyakran repült, hiszen ő felelt a Toulouse és Dakar közötti levélszállításért. Egy francia séf pedig úgy gondolta, éttermet nyit Exupéryre emlékezve. Egy slow food helyet nagyjából a semmi közepén. Nem, nem a közepén, a szélén.
Jean-Pierre, a séf óriási kalapban
Azt nem tudom, hogy Jean-Pierre miért és hogyan tette át székhelyét Franciaországból Marokkóba, ráadásul miért egy egyébként több világörökségi kinccsel rendelkező, ám mégiscsak poros kisvárosban, Ouarzazate-ban nyitotta meg éttermét. A helyiek tutira nem ide járnak, és az is biztos, hogy a turisták sem fognak csak úgy beesni a főtérről. A séf a város utolsó utcájában, egy átlagos marokkói, nem túl csinoska társasház földszintjén várja hatalmas karimás kalapjában a sok idővel rendelkező vendégeit. Nyilvánvaló, hogy csak azok térnek be hozzá, akik valamelyik útikönyv vagy blog ajánlására kutatják fel éttermét. Amikor mi ott jártunk, szilveszter éjszaka, akkor is csak külföldiek ültek a körülöttünk lévő asztaloknál.
Ne siess, élvezd!
Az asztalt 9-re foglaltuk, a gyerekeknek pedig kötelező volt egy délutáni szundi, hogy bírják az éjszakázást. Természetesen mi aludtunk, ők nem. A férjem ugyan egy barátunk szerint mindenhol úgy vezet, mint aki az adott helyen él, de a csodás vályogerődeiről híres városközpontot elhagyva még ő is csak néhány pluszkörrel és GPS segítségével fedezte fel az éttermet. Jean-Pierre az ajtóban várt, körbevezetett az éttermen, ahol mindenütt Exupéry és A kis herceg képei, repülőgépmakettek és hasonló dekorációs elemek fogadtak. Kicsit cseverészett velünk, majd hozta az étlapot, ami alapján menüsorok közül kellett választani. És miután a slow food mozgalom kitalálói a fast food ellentétét szerették volna megvalósítani, csakis helyi beszerzésű, kiváló minőségű alapanyagokból készült ételekre és borokra számíthattunk. Természetesen mindent ki akartunk próbálni, így különböző sorokat rendeltünk. Előételnek volt tevepástétom és vaddisznóérme – ez utóbbit Marokkóban nyilván csak külföldiek eszik –, aztán tészták, majd kacsasült és marhasteak, végül szorbet és csokimousse.
Igazi fúziója a marokkói hozzávalóknak és a zseniálisan kifinomult francia konyhaművészetnek.
Szerencsére az egyébiránt gyönyörűen tálalt adagok nem voltak óriásiak, de a háromórás, mindenről kicsit mesélős szeánsz végére, mit mondjak, nem tudtunk volna még extra slow módon sem magunkba erőltetni egy csudaexkluzív aprócska falakát sem. Éjfélkor fura módon nem mondott köszöntőt és nem is koccintott velünk Jean-Pierre, de egy kis só az édességekbe is kell, hogy tökéletesek legyenek, nem?
