Nem tudom, melyik a nehezebb: bocsánatot kérni, vagy megbocsátani?! Utálom kimondani, hogy “ne haragudj”. Vagy bejön, vagy nem alapon legtöbbször inkább csak adok egy puszit és kész. Igen, csak ez fordítva nem működik. Főleg nem egy kapcsolatban.

Mikor kicsik vagyunk és igazán őszinték, nem foglalkozunk a bocsánatkérésekkel. Illetve igen, de nem annyira komolyan. Képesek vagyunk naponta összeveszni a legeslegjobb barátnőnkkel, hogy aztán az „örihari” pont egy nap múlva véget is érjen. Ehhez pedig legritkábban társul bocsánatkérés, csak úgy könnyedén átsiklunk a dolgok felett, mintha mi sem történt volna.

De mi van a srácokkal?

Van egy fiú, aki úgy udvarol, hogy meghúzza a hajatokat – és ez nektek tetszik. És van egy másik fiú, aki béna, de aranyos rajzokkal akar elkápráztatni. Melyiket választjátok? Egyértelműen az elsőt, mert az vagányabb. És bennünk, nőkben van egy hajlam: mindig a rossz kell. Már kislányként is. Meghúzta a hajatokat, ami fájt, de megbocsátottátok, mert másnap mellétek ült az iskolában és tornaórán is beválasztott a saját csapatába. Mással ment ki az udvarra focizni. Megbocsátottátok? Meg, mert másnap titeket hívott kosarazni. 

Jobb esetben már boldog – vagy csak annak látszó – házasságban élitek a mindennapokat. Megbocsátanátok, ha kiderülne, hogy a férjetek megcsalt? Vagy csak azt, hogy más nővel beszélget, ne adj isten találkozik is vele? Ha rajtakapjátok, miközben másnak ír SMS-t? Szerintem igen. Mert nem akarjátok, hogy az addig összerakott kis életetek millió darabkára hulljon szét. Amit évek alatt mérnöki pontossággal építettetek fel, pont úgy omlik össze, mint egy kártyavár. Megszoktátok, hogy van. Megszoktátok, hogy veletek van és mellettetek áll. De biztos, hogy elég a megszokás a megbocsátáshoz? 

Szívből szeretni az átlagember is tud, de szívből megbocsátani: csak az átlag feletti képes – Aragóniai Erzsébet