Keserűség és panasz helyett könnyeiteket érleljétek gyönggyé!

Van egy apró gyöngyszemem. Nem „igazi”, nem vad vizek mélyén született. Tenyésztett, édesvízi szépség csupán. Néha ragyog, néha selyemfénye bűvöl el. Szeretem, átveszi hőmérsékletem, rezgéseim, visszahat rám, és létezése, születése nem hagyja nyugodni képzeletem.

Mert él a kagyló, amelyből születik. Szűri a vizek mélyét. Érez. Fáj. Eleven lény, amely céllal jött erre a világra, akárcsak mi, emberek. Több a hasonlóság is közöttünk, mint azt gondolnánk elsőre. 

A puszta földi létezésen túl itt van rögtön a gyöngy, amivel érdekes párhuzamot vonhat a földi életutunk, a tanulás folyamatának keserves, fájdalmak, könnyek között megszerzett eredménye: a tapasztalatból érlelt bölcsesség. 
Mert a gyöngy sem születik könnyen, léte nem természetes, betolakodó, helyet követelő, izgató, irritáló csöpp képződmény. Egy rossz időben, rossz helyre került iszapszemcse, piszok csupán. 

A gyöngykagyló teste mégis befogadja, átöleli, színt, fényt, burkot von tőle. Átírja létezését, értelmet ad neki, kinccsé nemesíti. Tudatosan? Nem, de a különös törvény, amely alapján ezt teszi, példa lehet előttünk is. Különösen mi, nők tanulhatunk a gyöngy életéből.

Hányszor lép be életünkbe valami vagy valaki, amely, aki sebet okoz, és mi nem tudunk „okosan” bánni vele. Megsérülünk, kiabálunk, ujjal mutogatunk, fájunk, dédelgetjük a sérülést, felemlegetjük, őrizgetjük nyomát életünk végéig. Mutogatjuk vagy nem, beszélünk vagy hallgatunk róla, de se meg nem szabadulunk tőle, se nem érleljük bölcsességgé, amit az az ember vagy az a helyzet mutatott nekünk. Annyi rossz történt már velünk – mondjuk –, és nem ismerjük fel a történések célját.
A gyöngy arról mesél, nincs is olyan, hogy ROSSZ. Minden okkal történik velünk, minden történés lényege és célja a tanítás, a mi fejlődésünk.

Gyöngyöket érlelhetnénk mi is csendesen.

Ránk kiabál valaki, megsért, elárul egy barát, hűtlenné válik a szerelem? Kirúgnak a munkahelyünkről, nem érdekelnek senkit a szavaink? Nem törli le senki a könnyeink? Nincs pénzünk, elmegy a ház a fejünk fölül, ránk olvassák hibáink? Erőnk növekedik.

Gyöngyünk fénye minden egyes új csapással erősödik.

Sebeinket gyógyítjuk gyönggyé

Mert azért tanít a szép is, elbűvöl, elringat, puha, illatos perceket ad. Jó a szép, boldogság megélni azt is. De ami nem jön könnyedén, amiért vagy amivel küzdeni kell, az nemesít. És azt a másikat nemesítjük mi is. Befogadjuk, hatunk rá, tápláljuk, rajzoljuk határait, elvesszük tőle, ami kell nekünk, páncélt vonunk köré, vagy páncélt húzunk a saját lelkünkre. Erősödünk, keményedünk. És fényesedünk. És néha rácsodálkozunk, amikor mások csodálkoznak rá erőnkre. Nem jut eszünkbe, hogy az eltelt évek alatt nem csináltunk mást, csak a minket ért fájdalmakat, veszteséget, keserűséget, a hiány savanyú érzését, sóvárgásainkat és sebeinket gyógyítottuk gyönggyé.

Jó esetben. De ne legyen más eset. Fájdalom ér? Keserűség és panasz helyett könnyeiteket érleljétek gyönggyé ti is. Mert képesek vagytok rá. Pont ti.

Van egy apró gyöngyszemem. Nem „igazi”, nem vad vizek mélyén született. Tenyésztett, édesvízi szépség csupán. Néha ragyog, néha selyemfénye bűvöl el. Szeretem, átveszi hőmérsékletem, rezgéseim, visszahat rám, és létezése, születése nem hagyja nyugodni képzeletem.

Gyerekként nem volt ékszerem. Voltak a nagy falusi búcsúk, ahol árulták fillérekért a bóvlikat. Vette az összes gyerek. Évről évre vágytam egy csillogó, zöld köves csiricsáré gyűrűre. Sose tudtam megvenni. Máig imádom a bizsukat, talán ezért. És a zöld mindenekfelett tetszik nekem. Főleg, ha csillog.
 
Egyszer találtam egy ezüstláncot, a kincsek kincse volt nekem. Aznap tudta meg egy osztálytársam, hogy anyukája beteg, nem fog meggyógyulni soha. Annyira sírt, neki adtam a láncot. Reggeltől délig se tartott a nagy kincses örömöm. Mégis jó volt ránézni az ő nyakára. Csillogott szépen a lánc, később kiderült, ki hagyta el, de neki se volt szíve visszakérni. Vele maradt. Viselte évekig.
 
Matricás albumom se volt, pedig vágytam rá. A fizikatanár árulta sunyiban a suliban, azt se tudtuk, hogy ez tilos, vette-vitte, gyűjtötte az összes gyerek vidáman a rút matricákat. Én összegyűjtöttem húszfilléresekből egy matricára valót, szaladtam boldogan. A tanár kiszórta az asztalra a pénzem, rám kiabált, vigyem onnan. Mit keresek a szaros kis pénzemmel nála. Lángoló arccal szaladtam el. A pénzem is ott maradt. Többé nem tudtam a szemébe nézni, én szégyelltem magam. 
 
Boltba mentem, félrehívtak. Mutasd a zsebed, mondták. Tapogattak szorgos kezek. Nem loptam, nem loptam soha semmit. Nem is találtak semmit. Égetett a szégyen. Látták sokan. Senki se kért bocsánatot.
 
Későn szóltak, mondjak verset, belesültem. Becsukódott a könyv, a közönség vihogása közben kerestem percekig, hol is tartok. Aztán leestem a színpadról. Nem a térdem, a nevetés fájt.

Sorolhatnám... és ti is. Sebek. Szavak. Vádak. Hiányérzet. Keserűség. Szégyen. Remélem, életem végére gyöngyökké érlelem az összeset.