Ha végignézek a boltokban, az első, ami kiszúrja a szemem shoppingoláskor, az a rengeteg pasi, aki unott arccal mobilozik a barátnője mellett vagy a próbafülke előtt. De olyat is láttam, aki leroskadt a fal mellé, és várta a megváltást.
vous - 2015.07.06.
Őszintén megvallva, nekem nem mindig akaródzik magammal vinni a pasim, ha shoppingolni készülök, mert tudom, hogy ha addig nem voltam ideges, akkor az leszek. Egy telefont nyomkodó pasi látványa nagyon ki tudja vágni nálam a biztosítékot. Főleg, ha az én pasim az. Különben is, lassít, és valamiért teljesen logikátlan szempontból közelíti meg az egész vásárlást.
Ilyened már van, nem?
Nincs. Ha lenne, akkor kettőt vettem volna belőle. Hasonló a szabás, de teljesen más a minta. Két különböző dolog! És ha van is, akkor mi van?
Nem tetszik a színe!
Nem is kell, hogy tetsszen. Azt mondd meg, hogyan áll!
Nem értem ezt a ruhát.
Hát, igen. Kicsit szokatlan a ruha, egy új darab, ami nem a szokványos pólókinézetre hajaz és máris értelmetlen.
Miért éri meg mégis magunkkal vinni?
Mert a szeme sokat elárul. De tényleg. Egy-egy darabot onnan tudom, hogy hazaviszek, hogy felpróbálom, rám néz, s bár nem mond semmit, látom rajta, hogy ez bizony tetszik.
Illetve tudnak azért szép dolgot is mondani. Például, ha maxiruhát próbálok, akkor szinte letépi a függönyt a tiltakozástól, és majdnem üvöltve közli, hogy:
Ezt nem veszed meg, maximum ha levágod térd fölött! Neked jó lábaid vannak, minek takarod?
Hát lehet ennek ellenállni?
Ti szerettek a pasitokkal vásárolni?
