Lányként, nőként van egy bizonyos értékrendem, és igen, vannak elvárásaim. Tudom, mit akarok egy férfitől az életemben, és tudom, hogy ezért nekem is pont ugyanannyit kell tennem, mint a másiknak. Szerintetek kitől, mikor és honnan tanulja meg egy fiú, hogyan kell bánni egy lánnyal? Lehet, sőt szinte biztos, hogy nem mondok hülyeséget akkor, ha azt állítom, egy pasi az édesanyjától tudja meg, mire van szüksége egy nőnek. Most nem az ajándékokról és a meglepetésekről van szó, az már egy továbbgondolt verziója az egésznek.
Itt arról van szó, hogy egy pasi nem beszélhet úgy a barátnőjével, mint a haverjaival. Nem érhet úgy hozzá, ahogy az neki nem esik jól. Ne legyen erőszakos, mert nem szeretjük. Mert lányok vagyunk, nők vagyunk. Ha már mi vagyunk a „gyengébbik nem”, ebből mi más következhetne, mintsem az, hogy gyengéden kell hozzánk állni? Nem azt akarjuk, hogy kierőszakolják a csókunkat. Azt szeretnénk, hogy érjék el nálunk: mi akarjunk nekik puszit adni. Hogy nekünk is pont ugyanolyan jólessen megcsókolni őket, mint nekik megcsókolni minket.
Adott a helyzet: a pasitok szülei elváltak, ő pedig az apukájával él. Kimaradtak az anyás dolgok az életéből, ritkán látják egymást, nem is nagyon beszélnek, és nincsenek is annyira jóban, hiszen nem együtt élnek. És igen, ez baj. Az anya a fiú életében az, aki megtanítja őt arra, hogyan kell a lányokkal bánni. A kedvességre, az odafigyelésre, a gyengédségre. És igen, ez már egészen pici korban elkezdődik. Mert anya úgy ér hozzá, anya úgy emeli fel, anya úgy puszilja, anya úgy szól hozzá, ahogy elvárná, hogy őt is puszilják. Később már tudatosan neveli erre a fiát.
Ha pedig ez elmarad a fiú életében, és nincs olyan személy, aki minderre megtaníthatja, akkor bizony gondok lesznek. Engem valamiért a sors mindig ilyen fiúkkal hoz össze. Akik vagy lelkileg sérültek, vagy egyszerűen csak nem tudják ép ésszel felmérni, hogy amit mondanak másnak (legyen az egy lány vagy akárki), hatalmas súllyal bír. És itt jön az okosság: amikor még a szó sem száll el, az is megmarad. Az én dolgom lenne megváltoztatni őt? Az én dolgom lenne megnevelni őt? Nem hiszem. Én csak egy irányt mutathatok neki, hogy amit csinál, az nem jó és rosszulesik. Mert én is ember vagyok. NŐ vagyok.
Lehet, hogy banális példa, de ilyenkor egy dolgot tudok felhozni, amivel kicsit jobb belátásra bírhatom. Talán nem most, talán csak tíz év múlva jön el.
De ha az ő lányával beszélnének úgy, ahogy ő beszél velem néha… mit érezne?
Borítókép forrása: Pixabay
