Így nem lettem énekesnő, avagy ezért utáljuk hallani a saját hangunkat

Így nem lettem énekesnő, avagy ezért utáljuk hallani a saját hangunkat

Mindannyiunk számára ismerős a helyzet, mikor előkerül egy remek felvétel rólunk, általában valami részeg este eredményeként, amelyben éneklünk, esetleg világmegváltó okfejtésbe kezdünk. Ilyenkor nem is azon szörnyülködünk igazán, hogy mekkora hülyeségeket mondtunk, hanem azon, milyen borzalmas a hangunk. De miért van ez? Miért hangzik másképp a beszédünk kívülről, mint a fejünkben? Utánajártunk!

Hosszú évekbe telt, mire megértettem, miért tiltott el az alsós énektanárom attól, hogy kieresszem a hangomat az óráján. Ez a pedagógiából egyes tanárnő ugyanis egyszer félrehívott óra után és nagyon kedvesen, ám határozottan megkért arra, hogy ne énekeljek az óráján, mert a hangom túlzottan félreviszi a társaságot, és sajnos az énektudásom alapján nem tud osztályozni. Ezek után nekem a zeneszerzők életrajzából kellett dolgozatokat írnom, hogy megkapjam az év végi jegyeimet.

Egészen 11 éves koromig nem tudtam felfogni, mi lehet a probléma, hiszen én hallottam a fejemben: gyönyörűen énekelek. A töréspontot végül a Sakáltanya betétdala hozta el számomra. LeAnn Rimes gigaslágerét hallgatta és énekelte mindenki mindenhol, így én is. Anélkül, hogy értettem volna a szöveget, tökéletesen átéreztem minden szavát, és annyira tudtam, hogy ez valójában az én dalom, hogy egyik nap fel is állítottam a kézműves stúdiómat a szobámban. Vettem a már százszor elhasznált kazettát, beraktam a magnóba, a walkmanban üvöltött a Can’t Fight The Moonlight, benyomtam a piros felvétel gombot, és elkészítettem életem első énekes felvételét.

Ami egyben az utolsó is volt. Másodpercekben mérhető, hogy mennyit hallgattam vissza belőle, ugyanis a saját hangomat hallva úgy elborzadtam, hogy könnyes szemmel kitéptem a magnóból a kazettát és olyan mélyre dugtam el, hogy azóta se találtam meg újra. Ekkor hallottam először a saját hangomat, és hazudnék, ha azt mondanám, azóta hozzászoktam. A ritka alkalmakkor, mikor visszahallom, még mindig a rémület fog el tőle, így nem is meglepő, hogy életem legfurcsább bókjaként tartom számon, mikor egy pasi azzal kedveskedett nekem: „tök jó az orgánumod”.

De miért utáljuk a hangunkat?

Szerencsére nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Bárkivel beszéltem arról, mennyire nem szeretem hallani a beszédemet, heves bólogatásokat kaptam válaszul. Nem azért, mert más se bírja az én hangomat elviselni, hanem mert ahogy sem én, sem ti, mások sem szeretik a saját hangjukat hallani. Elsősorban azért, mert teljesen különbözik attól a hangtól, amit a fejünkben hallunk. Ez persze nem attól van, mert mindannyian némileg bomlott elmével élünk, hanem megvan a tudományos magyarázat, és mint minden esetben, a testünk kialakítása a hibás mindenért.

A fülünkbe kétféleképpen jutnak el a hangok: légvezetéssel és csontvezetéssel. Az első az, mikor kívülről halljuk a hangokat. Ebben az esetben a hang a dobhártyán és három hallócsonton keresztül rezgést generálva jut el a csigáig. Ez, a folyadékkal töltött testrészünk idegi impulzusokká alakítja a rezgéseket, amiket az agyunk értelmez. Ez az a hang, amit akkor hallunk, ha felvételről ismerkedünk a saját hangunkkal.

Ezzel szemben, mikor beszélünk, a hangszálak rezgései közvetlenül a csigába jutnak, ezt nevezzünk csontvezetésnek. A koponyánk csökkenti a rezgések frekvenciáját, ezért fordul elő gyakran, hogy felvételen sokkal magasabbnak halljuk a hangunkat, mint a fejünkben – írja a The Washington Post szakértője.

Nincs minden veszve

Mivel egészen mást hallunk kívülről és belülről, ezért okoz számunkra nehézséget, hogy megbarátkozzunk a hangunkkal. Ez ugyanis nagyon hasonlít arra az érzésre, mikor reggel a tükörbe nézve egy szupercsinos nőt látunk, ám ha a nap folyamán készül rólunk egy fotó, nem tudjuk elhinni, hogy ez ugyanaz a lány, mint pár órával ezelőtt.

Ám szerencsére nem törvényszerű az, hogy úgy éljük le az életünket, hogy utáljuk a saját hangunkat. Aaron Johnson, az Illinoisi Egyetem Hallás- és Beszédtudományi Intézetének professzora szerint még a legnagyobb énekeseknek is problémát okoz, ha visszahallják magukat, azonban vannak módszerek arra, hogy ezt leküzdjük.

Például, ha eleget hallgatjuk a saját hangunkat, hozzá lehet szokni, ugyanis az egyik oka annak, hogy utáljuk a hangunkat, hogy ismeretlenül hangzik számunkra. Minél ismerősebb lesz, annál jobban megszeretjük és elfogadjuk.

Úgyhogy ha a legnagyobb vágyatok, hogy végre megszeressétek a saját hangotokat, akkor még pont időben vagytok ahhoz, hogy karácsonyra egy ministúdiót kérjetek magatoknak! Persze nem anyától, nála már szeptember óta ott van becsomagolva az ajándékotok.