Köszönni luxus – Vajon csak a kockafejek rendesek?

Köszönni luxus – Vajon csak a kockafejek rendesek?

A viselkedés valahogy olyan, mint a modern festészet, hiszen például Picasso tökéletesen rajzolt annak ellenére, hogy alkotásain ez nem teljesen egyértelmű. Az illedelmes viselkedéstől épp így el lehet térni, de csakis akkor, ha tudjuk, hol a jó ízlés határa. És szükséges némi empátia is ahhoz, hogy tudjuk, a másik félnek hol húzódnak a határai, mit bír el az adott szituáció. Mert különben könnyen ránk süthetik, hogy nem volt gyerekszobánk.

Biztosan veletek is volt már úgy, hogy sértőnek véltétek valakinek a megnyilvánulását, aki ahelyett, hogy elnézést kért volna, az egészet elintézte annyival, hogy csak viccelt. Ja, és akkor ezzel bevitt egy újabb bónuszütést is, hiszen nem is ő volt otromba, hanem nektek nincs humorotok. Persze ez nem azt jelenti, hogy nárcisztikusnak és sértődékenynek kell lennünk. De:

Nekem néha kifejezetten úgy tűnik, mostanában divat lett tahónak lenni. Mintha az illendő viselkedés ciki lenne.

A buszon például ritkán adják át a helyet az idősebbeknek vagy a kisgyermekeseknek. Tudjátok, vannak, akik olyan meredten néznek ki az ablakon, nehogy fel kelljen állniuk, hogy mire leszállnak, izomgörcsöt kap a nyakuk. De az is látszik rajtuk, hogy feszengenek, hisz tudják, mégiscsak illene tenniük valamit, de az ezzel járó feltűnést már nem akarják, főleg azt nem, hogy utána a haverok poénjainak a célkeresztjébe kerüljenek.

Persze ahhoz, hogy ne váljunk valóban viccessé a modorosságunk miatt, tényleg szükséges a jó ízlés és a tapasztalat. Mert ugye tudni illik, mit illik. De nem mindenhol ugyanazok a szabályok érvényesek, a barátainkkal, a kollégáinkkal vagy épp a pasink szüleivel vagy nagyszüleivel nem ugyanabban a stílusban kommunikálunk.

Viszont ha tudjuk, mik az elvárások, akkor tudunk az adott szituációhoz mérten lazítani a formaságokon.

Köszönjetek nyugodtan előre!

Ugyan megvannak a szabályai annak, hogy ki kinek köszön először, de azt hiszem, abból nagy baj nem lehet, ha ebben a kérdésben nem ragaszkodtok az etiketthez. Vannak ugyanis emberek, akikre ha nem köszönsz rá, egyszerűen úgy tesznek, mint akik nem vesznek észre.

A recepciókon ülő emberek viszont valamiért csak a két szélsőséget képviselik. Az egyik, aki már akkor rád köszön, mikor még szinte be sem lépsz az ajtón, mikor még csak tátott szájjal nézel körül, hogy mégis merre indulj, de ahogy rád köszön merő udvariasságból, máris elpirulsz, mert nem te köszöntél először.

A másik típusba tartoznak azok, akik valahogy mindig valami fontos dolgot intéznek a pult mögött, így nem is kerülnek szemkontaktusba veled addig, amíg hangosan rájuk nem köszönsz.

De akkor is azt mondom, köszönjetek hangosan előre!

Ha pedig kértek valamit, használjátok, hogy légy szíves. Vagy hogy légyszi! Vagy hogy legyen szíves! Csatát lehet így nyerni.

Vendégvárás

Forrás:
iStock

Ha vendégeket vártok, akkor attól függetlenül, hogy nem szükséges az előtte való két napot a konyhában töltenetek, hogy lenyűgözzétek a látogatóitokat, annyit azért megtehettek, hogy kitakarítjátok a lakást. Na, jó, ha ez nem megy, akkor a mosdót mindenképpen, ahol helyezzetek el néhány tiszta vendégtörölközőt.

Ugyanez a helyzet a papucsokkal is. Vannak, akik nem szeretik, ha cipővel mennek be a lakásukba, így az illendőség kedvéért az előszobában kezdjétek kikötni a cipőfűzőtöket. Ha a vendéglátó nem tart igényt a figyelmességetekre, úgyis szól. Ha mégis, akkor viszont illik vendégpapucsot felajánlani, hiszen a csajok könnyen felfázhatnak.

Amikor külszolgálaton voltunk, gyakran kellett vacsorát adnunk, olyankor természetesen senkitől sem vártuk el, hogy levegye a cipőjét, mert hogy is nézne ki egy szépen felöltözött vendég a cipője nélkül. Ráadásul ha megtisztelt azzal, hogy szépen felöltözött, akkor ez a minimum. És valószínűleg előtte ő is figyelmet fordított arra, hogy tiszta legyen a lábbelije is.

Az ajándék én magam vagyok?

A diplomácia világában azért némileg könnyebben eligazodik az ember a protokoll előírásai és segítsége okán, ugyanis a különféle érintkezési formáknak, levélváltásoknak, találkozóknak mind-mind megvannak az írott szabályai, amitől nem szokás eltérni.

Amikor informális találkozóra megy az ember, már újra előjön az illem kérdése. A helyi szokások ebbe azért néha kissé bezavarnak.

Az ajándékozás kérdése például sok helyen egészen eltérő. Iránban például a vendégek kötelessége volt desszertet hozni a vacsorához, amit nyilván illett fel is tálalni. Persze sajáttal is készültem mindig, mert akkor meg úgy tűnt volna, hogy ha ő nem hoz, akkor nem is lesz semmi a főétel után. Ha a sütit saját edényében hozta, akkor azt nem üresen, hanem valami finomsággal együtt volt szokás visszaadni.

Sokszor ajándékot is hoztak magukkal a meghívottak, amit viszont nem illett kibontani, mivel ha Iránban vendéget vár az ember a házába, ő maga az ajándék, nem pedig az, amit hoz. Azt csakis a távozása után lehetett megnézni, ám másnap egy telefonnal illett megköszönni.

Ahány ház, annyi szokás?

Forrás:
iStock

Marokkóban ha a gyerekeink szülinapi zsúrra mentek, akkor a torta felvágása után az ünnepelt nagy hajcihő keretében sorra kibontogatta az ajándékokat, így mindenki látta, mit hozott a másik. Ebből aztán lett nagy versengés, egy-egy gyerek olyan meglepetéssel érkezett az osztálytársához, hogy az egy nagyobb karácsonyi ajándéknak is beillett volna.

Egyszer pedig én magam kerültem kellemetlen helyzetbe, mert mi mentünk vendégségbe, és természetesen a házigazdának és a feleségének is vittünk ajándékot. Ott viszont nemcsak szíves vendéglátással, terülj-terülj asztalkámmal vártak minket, hanem mi is, a családunk minden egyes tagja kapott külön-külön ajándékot. Én egy sálat kaptam, amit szépen megköszöntem, majd mikor másnap otthon jobban megnéztem, láttam, hogy egy brutálisan drága darab.

Legszívesebben visszaküldtem volna az ajándékot, ám az igencsak udvariatlan gesztus lett volna, így nem tettem.

Néhány éve egy teheráni nyelviskolában megdicsértem a gyűrűjét az egyik osztálytársamnak. Az arab lány elmesélte, hogy az egyedi tervezésű ékszert az édesanyja hozta Japánból, majd abban a minutumban lehúzta azt ujjáról, hogy nekem ajándékozza. Mondanom sem kell, beletelt néhány percbe, hogy visszautasítsam úgy, hogy őt se sértsem meg.