Kiskoromban gyakran láttam, hogy anyu előveszi a neszesszeréből azt a piros valamit, aminek olyan élénk színe van, és körberajzolja vele a száját. Utána a szempillaspirálját is szétcsavarta, pislogott a tükör előtt, bekente vele a pilláit. Én pedig nagyon koncentráltam, hogy mikor magamra maradok, akkor tudjam majd, mit kell csinálnom. Igen, elég korán kezdtem lopkodni, de végül nem csináltam velük semmit.

Csak fogtam a kezemben anyukám spirálját, nézegettem a kefét, és az első, amit megtanultam róla, az volt, hogy tartsam magamtól távol, mert fekete leszek tőle. Ezt a tanulságot azalatt a fél óra szerencsétlenkedés alatt vontam le, míg a sötét foltokat szedtem le magamról a csap alatt. Ott akkor el is döntöttem, hogy én ilyet soha, de soha az életben nem fogok használni.

A piros rúzsnak a jellegzetes, szúrós illata maradt meg. Nagyokat szippantottam belőle, jól összemaszatoltam magam, és koromhoz képest meglehetősen éretten megállapítottam, hogy nem áll jól. Lehetséges, hogy ebben az is közrejátszott, hogy nem tudtam még a szám vonalán belül tartani a rúzst.

Idővel azonban gyűlni kezdtek a rúzsok és a körömlakkok nálam, és gyakori program volt a suli lányvécéjében kisminkelni magunkat a barátnőimmel az órák után. Utólag visszagondolva borzalmasan sminkeltem, de akkor szentül hittem, hogy egy aranybarna, csillogó rúzzsal én lehetek a világ közepe. Nos, azt nem állítom, hogy nem vettek észre, de hát azt a rúzst nem észrevenni…

Aztán jött az első magas sarkú. Úgy éreztem, satuba van szorítva a lábam, és üvölteni tudtam volna a feltört sarkam miatt. A kezdeti nehézségek után viszont nagy és szenvedélyes szerelem lobbant fel köztünk, és hosszú évekig a nőiességem szimbóluma volt. Szakításunk oka egy galád harmadik fél: az ízületi fájdalom lett.

A másik jelentős dolog egyértelműen a hajam hosszúsága volt, ami hozzátett a nőcisségemhez. Gyerekkoromban frufrus, derékig érő hajú kislány voltam, ám még így is a hercegnős hosszra vágytam, amit elég frappánsan oldottam meg.

Volt egy epermintás földig érő hálóingem, aminek a nyakrésze pont jól szorult a hajtöveimnél, így azt kifordítva hátracsaptam, mintha a hajam lenne, és úgy vonultam fel-alá a lakásban. Nem volt nálam hercegnőbb hercegnő a világon ilyenkor.

Általánosban aztán levágattam a hajam, és bő hét évig én voltam a tüsi, színes hajú csaj. Nem nőnek éreztem magam akkor, inkább csajnak, de elég vagánynak. Nem éreztem, hogy ettől kevésbé lennék vonzó, viszont tagadhatatlan, hogy akkor éreztem magam leginkább csábosnak, mikor fekete hajzuhataggá nőtt a fejemen a kóc.

Forrás:

iStock

A nőiségem igazi megélése azonban egészen mástól függött, a sminken, a ruhákon, a hajamon és a magas sarkún túl. Noha úgy éreztem, a magam szemében nő vagyok, akin megakadhat a fiúk szeme, nehezen tudtam elhinni, hogy a mozgássérült bal kezemmel együtt más szemében lehetek az.

Az járt a fejemben, hogy ha hozzáérnek a kisebb, bénább és véznább kezemhez, eldobják, megijednek, elfutnak, ha meglátják, megszűnök nőnek lenni majd a szemükben. A kezem egy leszerelhetetlen kellék volt rajtam, amitől nem tudtam megszabadulni. Néha átszaladt a fejemen, hogy jó lenne lecsavarozni, elhajítani messzire. Ha egyszerre gondoltam magamra, a fiúkra és a kezemre, mindig valaha látott ismerős arcok úsztak a látóterembe, akik olyanokat kérdeztek tőlem, hogy:

Ha hozzáérek, elkapom?

vagy:

Fertőző?

Azt hiszem, 16 éves voltam, mikor egy fiú váratlanul megfogta a kezem, miközben egymás mellett ültünk éjszaka a szabad ég alatt, és úgy igazán megnézte. Elakadt a lélegzetem. Az énem egyik része fel akart állni, hogy elrohanjon, a másik tudni akarta, mi fog történni, így csak bénultan ültem, és hagytam, hogy megérintse, fogja, nézze, kérdezzen. Tudott cseppet sem bántóan kérdezni, és akkor kezdett olvadni bennem a jéghegy.

Persze kellett idő, míg teljesen felszabadultam, és még utána is az első randevúkon hosszú ujjúban jelentem meg, de lassacskán eljutottam arra a felismerésre, hogy a képlet nagyon egyszerű: aki kedvel, annak nem számít. A kezem nem volt mumus többé, bár nyilván volt, akitől jobban fájt látni, hogy nem annyira nyitott a sokszínű világra, így rám sem, de a nőiességemben nem zavart többé, mert egy életre megtanultam a lényeget:

A nőiesség mindenkinél más miatt születik meg. Van, aki az első csókot tekinti a nagy virágzás kezdetének, van, aki az első körömlakkjában látta a jelét annak, hogy most már ideje a nőcik útjára lépni. Megkérdeztem a VOUS-lányokat, ők mitől érezték magukat először igazán csajosnak.

Forrás:

iStock

Niki, junior újságírónk, aki a lapos cipők és a kényelmes, ám dögös ruhaviselet híve, igazán cuki választ adott:

Az első váltócipőmtől általánosban, ami egy sötétkék szandál volt fehér virágokkal, a közepén csillogós kővel, és magas volt a sarka/talpa. Magas egyenlő két centi.

Sophie, a hírszerkesztőnk igazán vad csaj, ezért nem meglepő, hogy egy merész színű rúzsnak köszönheti az első „szexi vagyok” érzést.

Azt hiszem, akkor éreztem először nőnek és csábosnak magam, mikor alsós koromban kaptam egy metálkék rúzst.

„Önmagában otthon is imádtam ezt felkenni, mert őrült menő volt, de mikor egy farsangra abban mentem suliba, akkor tapasztaltam talán először, hogy egy rúzs milyen csodákra képes. Aznap este az összes fiú belém volt szerelmes az osztályból.”

Virág, a szép kék szemű gyakornokunk az anyukája magas sarkúját csente el. Korán megjelent nála az igény a tűsarkakon való imbolygásra:

Először kislányként anyukám négy számmal nagyobb magas sarkújában csoszogva éreztem magam igazán nőnek. Aztán ez annyiban is maradt, azóta sem tudok magas sarkúban járni.

Emcsi pedig nem szaporította a szót, rögtön rávágta, hogy ekkor, és csatolta ezt a gyönyörű képet, amivel nem bírtunk betelni:

Forrás:

Turánszki Emőke