Gondolkodj pozitívan! A siker fejben dől el. Bevonzod a rosszat, jót egyaránt. Egy vagy a gondolattal. Engedd el a negatív érzéseket! Élj a pillanatban! Ne turkálj a múltban! Ne ítélkezz mások felett! Bocsáss meg magadnak! Bocsáss meg másoknak! Ne görcsölj! Ne akarj! Ne rohanj! Engedd el! Simulj el! Szeress! Engedd, hogy szeressenek! Minden elmúlik egyszer.
Talán mindenkinek ismerősek a fenti felszólítások, boldogság-bölcsességek. Élj így, élj úgy és boldog leszel. Nagyon boldog. Olyan boldog, amilyen még sose voltál. De tényleg biztosan állíthatja bárki, hogy ismeri a boldogság titkát? Nem hiszem, de erősen mantrázok a boldogságért.
Hol lakik a boldogság? A szívünkben? Az elménkben? A cselekedeteinkben? Ahogy mások bánnak velünk?
Mihez képest lehetünk boldogok?
Szerintem a boldogság a legnagyobb titok. És lehet, hogy tévedek, de szerintem a boldogság, szóval a boldogság, az mi magunk vagyunk. Éppen ezért ennyire titokzatos a dolog, mert folyton máshol keressük. Vagy fix helyen keressük. Vagy sehol nem keressük, mert rég beleuntunk a keresésbe. Lesz, ami lesz, nekünk ennyi jutott. Majd jön, ha akar, úgyse kell rágörcsölni semmire. A VOUS-lányok egyszer lerajzolták, szerintük milyen a boldogság.
Közhely tehát minden unalomig ismert boldogság-parancs, de egyben igaz is lehet.
Mert ez a boldogok vagyunk, leszünk állapot csak magunkon múlik. Nem a másik emberen. Nem a körülményeken, nem az időponton, nem a helyszínen.
Érezzük, perc követ lusta percet
Nézzünk egy teljesen átlagos, hétköznapi helyzetet. Egyetlen reggelen is tetten érhető az összes boldogságsugallat. Egy az egyben boldogság.
Mert egy keserves, esős, nemszeretem, kapkodós reggelen is lehetünk boldogok, persze nem úgy, hogy magunkra rivallunk: most aztán boldog leszel!
Finomhangolásra van szükség. Fókuszváltásra. Figyelni magunkra, ahogy megmozdulunk, elindul a lábunk, kávét kavar ujjaink között a kanál. Figyelünk az ablakon csurgó ezüstcseppekre, a kávé édességére, a mamusz puhaságára. Az órára. Telnek a percek, de nem stresszelünk a múló időn. Csak érezzük, perc követ lusta percet. Rohanunk és mégsem. Boldogok vagyunk.
A párunk is előbukkan a szobából, forró lehelete a tarkónkon. Egyetlen pillanat. Elveszi a neki készített kávét. A hátunk mögött, a székünknek dőlve kortyolja el. Ő így szereti. Egyik keze a vállunkon. Bámul ki az ablakon. Látszólag nem figyel ránk, de együtt lüktet izzó tenyere a mi vérkeringésünkkel. Egy perc telik el. Boldogság? Boldogság.
Futó csók a hajunkra, ketten foglaljuk el a fürdőszobát. Amíg borotválkozik, mi harisnyát húzunk.
Észrevesszük, hogy harisnyás lábunkat figyeli. Elvigyorodik. Kacsint egyet. Ígéret vagy sem, teljesen mindegy. Ahogy néz, az maga a boldogság.
Boldogságreggel kamasszal?
A gyerek bújik elő. Kamaszodik nagyon. Reggel van. Utál minket, utálja a világot. Gyűlölködő arckifejezéssel tolja odébb a neki előkészített müzlit. Felhúzhatnánk magunkat a gátlástalan-szemtelen mozdulaton. Szinte mindig fel is húzzuk.
A boldogságreggelen, amikor eldöntjük, hogy boldogok vagyunk, nem tesszük. Kap egy kóbor puszit a feje tetejére. Gyorsat, ne tudja elhúzni a kobakját. Később látjuk, ahogy cipőt köt, éppen úgy, ahogy ovis korában – keresztbe fűzi a pertlit. Abban a keresztbefűzésben benne van a világ iránti kíváncsisága, a csak azért is dacossága, kitartása, ügyessége.
Felvillan a régi emlék, ahogy ül az óvodai padon és újra és újra és újra fűz, masnit köt. Nyelvet ölt igyekezetében. Egyetlen villanás csak a végtelen szeretet. Boldogság?
Boldogság. Tudjuk, hogy elmúlik majd a kamaszkor, majd később visszasírjuk idegborzoló fiatalságát is.
Mi van azonban akkor, ha nincs erőnk a boldogságteremtéshez?
Mi van akkor, ha a morc reggel morc reggel marad? Ha az eső csak eső, és nem látjuk ezüstnek a cseppeket? Ha a párunk érkezését csoszogásnak halljuk és a gyerek komiszsága a világból tudna kikergetni minket?
Ha észre se vesszük kedvesünk ragyogó pillantását, és harisnyahúzás közben azon dühöngünk, ma se volt időnk szőrteleníteni. Ne bámuljon már ránk úgy a pasink, szőrös lábbal gondolni se tudunk a szexre! Vannak vasalatlan napjaink.
Jogunk van szépre-csúnyára, örömre-szomorkodásra egyaránt
Vajon kergetni kell folyton a boldogságot? Vagy az is elég, ha kezdésként – gyakorlásként – kijelölünk hetente egy boldogságnapot? Lehetőleg ugyanazt, amit a mellettünk élő is szintén kijelöl? Vagy csak engedni kell, folyjanak a napok egymás után szépen, és néha, amikor van erőnk a szépre, befogadunk áldott pillanatokat. Mert jogunk van szépre-csúnyára, görcsökre-kisimulásra, boldogságra-boldogtalanságra egyaránt.
Lehet az sokkal fontosabb, hogy az életünk történései feletti döntés joga ne csússzon ki a kezünkből. Döntsük el mi, mikor akarunk megmártózni a boldogságban, és mikor maradunk csak nézőként a parton.
Múljon rajtunk, ne máson. Szerintem.
A bánat-állomáson időzni szabad
Akadhat olyan helyzet is, amikor teljes joggal érezhetjük magunkat szomorúnak, akár boldogtalannak is. Mert elhagytak, mert elveszítettünk valakit, mert csalódtunk és a lelkünkből tört le egy darab… ki várja, ki várhatja el tőlünk akkor, hogy ússzunk a boldogságban? Ki akar mámorozni szomorúságában, felhők felett repdesni, észrevenni, hogy szikrázik a Nap?
A szomorúság megélése, könnyekkel, toporzékolással, fekete gondolatokkal és teljes kétségbeeséssel a helyzet feldolgozását és a folytatáshoz szükséges elfogadást segítheti elő. Sokszor meg nem spórolható, fájdalmas állomása az életnek. A kérdés csak az, mennyi időt töltünk azon az állomáson és van-e erőnk egyedül vagy segítséggel a továbblépéshez.
