Már többször meséltem nektek itt a VOUS-n, milyen volt az életünk Iránban és Marokkóban. Élmények kontra nehézségek. A mérleg serpenyője azonban jócskán túllendül a pozitívumok irányába. De az is igaz, hogy ez az itthonlétünkre is nagyon igaz.

Amikor megkérdezték, milyen volt hazaköltözni, csak annyit mondtam: ITTHON vagyok.

Itt van a családom, itt vannak a barátaim. A gyerekek magyar iskolába járnak – aminek persze szintén megvannak az árnyoldalai –, de nagyon fontosnak tartom. Tudom, ismerem, mi hol, hogyan működik, megértenek, értenek. Néha szavak sem kellenek hozzá.

Ezzel mindössze annyi a gond, hogy amikor a kalandvággyal megfertőződött ember már jól belesimulna a mindennapok rutinjába, máris új felfedezésre, új élményekre vágyik. Az, hogy Afrikába, hogy Ghánába költözünk, azonban még épp a „de jó itthon” fázisában ért minket, ráadásul első blikkre elég nagy falatnak tűnt, így, nem szépítem a dolgot:

Az, hogy majd újra útra kelünk, cseppet sem volt titok sem a család, sem a gyerekek számára, hiszen apa munkájával ez benne van a pakliban. A lányunk 13 éves lesz, ebből 9 évet külföldön töltött, a 8 éves kistesó – ha a pocaklakós iráni hónapjait nem számoljuk – 5 évet.

Kíváncsian készültek rá, vajon mikor és hová költözünk. Azért az igazsághoz az hozzátartozik, hogy a nemzetközi iskola, ahová Marokkóban jártak, erősen megalapozta ezt a fene nagy nyitottságot egy újabb költözéshez.

Ebben az alaphelyzetben jött elő a férjem nagyjából másfél év itthonlét után azzal a farbával, hogy ha mi is igent mondunk rá, fél év múlva költözünk. Méghozzá Ghánába, ami már igazán Afrika, nem olyan, mint Marokkó volt. Az onnan nézve már-már Európa.

Persze ezt először csak velem osztotta meg, majd néhány nap múlva közösen ültünk le a gyerekekkel beszélgetni, akik akkor már valamit sejtettek a nagy sutyorgásból. A kisfiam első reakciója minden volt, csak nem igenlő. Pontosan ez az 5 szó hagyta el a száját, mikor kiviharzott a szobából:

Én nem akarok maláriás lenni.

A hirtelen reflexből jött pánikhoz annyi hozzátartozik, hogy néhány nappal előtte arról beszélgettünk, hogy egy szerencsétlenül járt honfitársunk – egy másik afrikai országban – egyszerre kapta el a maláriát és a hastífuszt. És hát nem volt túl jól.

Bevallom, elsőre én is nemet mondtam, épp a malária miatt, merthogy nincs védőoltás ellene. És ezzel nem voltam egyedül, a férjem – aki egy banális gyereknáthánál is hiperaggódó lesz – sem volt meggyőződve arról, hogy ezt el kellene vállalnunk. Többes számban, hiszen az ő munkája, de nyilván mindannyiunkat érint. Aztán amikor kezdtünk megismerkedni magával az országgal, egyre inkább kezdte átvenni az ijedtség helyét a vágjunk bele érzése. Többekkel beszéltünk, akik hónapokat vagy éveket Ghánában töltöttek, és szinte egytől egyig életük egyik legcsodálatosabb szakaszaként emlékezetek azokra az időkre.

Forrás:

Pexels

Amikor Senával, az Irie Maffia félig ghánai énekesnőjével interjúztam, már nagyjából eldőlt, hogy igent mondunk. Ő és a férje aztán minden kétségemet és aggodalmamat eloszlatták. Ráadásul kislányukkal is gyakran mennek, olyankor heteket töltenek ott. Bár már az a tény is elég meggyőző, hogy Sena magyar édesanyja több évtizede Accrában él, sikeres és ismert ékszerész, és esze ágában sincs hazajönni. Én pedig alig várom, hogy megismerjem. És vele együtt az összes többi kint élő magyart.

Hú, és mennyi tervünk van még: elmegyünk abba a sok nemzeti parkba, ahol olyan állatokat láthatunk szabadon, amelyeket korábban csak az állatkertben vagy a természetfilmekben, átgyalogolhatunk a függőhidakon, amiktől amúgy erősen parázok, mégis vonzanak, és rengeteg időt tölthetünk a tengerparton a pálmák árnyékában. Ja, és egy csomó friss halat, rákot és egyéb tengeri herkenytyűt eszünk. Na meg egzotikus gyümölcsöket. De mindezt csak napnyugtáig, mert akkor ébredeznek a szúnyogok. Már ahol vannak, mert állítólag irtják őket.

De már a maláriától sem félek (annyira), azt mondják, olyan, mint egy influenza. Azt meg itthon is elkaphatja az ember. Persze a szúnyogok résen vannak, de azt mi majd mind jól betapasztjuk.

Két kolléga március végén már elindult, és élményekkel teli beszámolójukból – szúnyoggal egyelőre nem találkoztak – úgy tűnik, jól döntöttünk. Szóval, részünkről a „neeee, szó sem lehet róla”, átváltozott egy kétségekkel tarkított, bár határozott igenné.

A bátorságunkat persze az is erősíti, hogy még van néhány hónapunk az indulásig. Akkor majd szépen lassan beköltözik a zabszem és a gombóc a testünk megfelelő részeibe, és a szívünk is összefacsarodik, hogy megint itt kell hagynunk a szüleinket, a barátainkat. De ezzel együtt kalapálni is elkezd egyre hevesebben.