A vizsgaidőszak kihozza az emberből a legőrültebb dolgokat is, erre jöttem rá. A kialvatlanság nemkülönben. Igazából a túlhajszoltság is. Szóval minden, aminek következtében nem vagytok urai a cselekedeteiteknek, és nem tudtok odafigyelni a megfelelő kalóriabeviteletekre. A kevés energiát ugyanis néha a legváratlanabb időpontokban jelzi a testetek. Mondjuk éjjel.
Vicces jelenségről fogok mesélni nektek. Tudjátok, ha nekem vizsgám van – helló, vizsgaidőszak! –, akkor előtte való este a kanapén tanulok, és többnyire könyvekkel, laptoppal alszom, a lehető legképtelenebb pózokban. Persze rendre elfelejtem, hogy ilyenkor több energiát kéne biztosítanom a szervezetemnek, és a kávé tejjel, nos, az nem a megfelelő erre a célra. Az történt ugyanis, hogy hajnaltájban bealudtam, és félálomban benyúltam a csipszes zacskóba, majd egy-egy burgonyaszirmot a számba raktam, átfordultam a másik oldalamra, és a lehető leghalkabban igyekeztem elszopogatni megrágni, hogy a pasim ne keljen fel rá. Közben arra gondoltam, hogy milyen murisakat álmodok én. És hogy álmodjuk már újra. És még egyszer. Azt persze kihagytam a számításból, hogy a csipsz rágás közben nagyon hangos, a zacskóba nyúlás pedig még több zajt von maga után. Mondjuk egy hallássérülttől már az is teljesítmény, hogy az előbbi eszébe jut. A pasim persze felkelt, és elvette a zacskót az asztalról, én meg felháborodva arra gondoltam, milyen gonosz dolog már tőle, hogy álmomban nem hagy enni.
Hát nem felháborító?!
Aztán aludtam tovább. Szóval, igen, az éjszakai sóvárgás és nassolás egy létező dolog, bármennyire is tagadjátok – ha ezt a négy dolgot észlelitek, akkor biztosak lehettek benne, hogy ti is áldozatául estetek ennek a jelenségnek.
Azt hiszitek, álmodtátok
Reggel felkeltek, és az az első gondolatotok, hogy úristen, ennyire élethűnek még nem tűnt egy álmotok sem, szinte éreztétek a szátokban a csipsz ízét, a csoki zamatát, és… ó, még van is egy darab a szátokban. De furcsa.
Az ételek hirtelen eltűnnek/máshová kerülnek
Nekem az tűnt fel, hogy a csipsz zacskója valahogyan a konyhába került, pedig előző este még a pasim a nappaliban eszegette. Furcsa.
És akkor most nézzük a másik oldalról!
Mi lenne, ha függőségünk áldozatai vallanának rólunk? Kicsit egy csoki bőrébe bújtam, és elképzeltem, hogyan látnának engem az édességek. Mit írnának?
„Muszáj volt megírnom ezt a levelet, és ne aggódj, nem egy petíciót nyújtok be neked, sok társam alámaszatolásával, hogy jó lenne, ha befejeznéd a fajunk felzabálását. (Bár tartok tőle, hogy azt a petíciót elnyalogatnád)” – kezdődik a csöppet cinikus levél.
A folytatást pedig olvassátok el itt!
A mennyiség nem létező fogalom lesz számotokra
Elvégre ki kontrollálná már, hogy mennyit esztek? A kómás önmagatok? Két dolog vethet véget a zabálásnak: az, hogy a kaja elfogy, vagy valaki elveszi tőletek.
Reggel valaki nagyon röhögni fog
Aki végigasszisztálja a bénázásotokat.
Veletek történt már ilyen? Meséljetek!
