Miért én? Miféle világban történhet ez meg? Mit tehettem volna másként? Az emberek többsége átél élete során olyan megrázó eseményeket, amelyek nyomot hagynak benne. Jelentős hányaduk egy kis idő elteltével visszarázódik a mindennapokba, másokat azonban akár hónapok múlva is kísérthetnek a trauma emlékképei.
Több mint három hónap telt el azóta, de még mindig rémálmok gyötrik. Bár korábban imádott moziba járni, semmilyen film nem érdekli, és amúgy sincs kedve emberek közé menni. Bizonyos hirtelen hangokra kiveri a víz, nem tud koncentrálni a munkájában, és a legapróbb dolgok is felbosszantják. A leírt tüneteket egy Afganisztánból hazatérő katona, az otthonát özönvízszerű esőzésekben elveszítő háziasszony vagy egy súlyos karambolból lábadozó kamionos egyaránt átélheti – noha merőben eltér a hátterük, és más típusú élményeken mentek keresztül,
mindhárman érintettek lehetnek a poszttraumatikus stressz szindróma (Posttraumatic Stress Disorder, PTSD) kialakulásában.
Felkavaró, a testi épséget veszélyeztető eseményeket követően a kutatások becslései szerint az emberek 15–30 százalékánál jelentkeznek a fentihez hasonló tünetek egy vagy több hónappal a trauma után. Az áldozatok újra és újra átélik gondolatban a történteket, amelyek során intenzív félelmet, valamint tehetetlenséget tapasztaltak, és jelentős mértékű szorongástól szenvednek, amely a mindennapos aktivitásaikban is akadályozza őket.
A szindróma kialakulását számos tényező befolyásolja, például az áldozat megküzdési készségei, az átélt trauma típusa és súlyossága vagy a társas támogatás. Míg az átlagpopuláció valamivel több mint egy százalékát érinti a PTSD, addig a szexuális erőszak áldozatainál közel 76, iskolai lövöldözés túlélőinél pedig 91 százalék ez az arány. Nem feltétlenül csak az esemény szereplői érintettek: olykor a katasztrófák és balesetek tanúi is PTSD-szerű tünetekről számolnak be.
Nem véletlenül nevezik a traumát szeizmikus, földrengésszerű eseménynek. Összeomlik az érintett korábbi én- és világképe, felborulnak az élet alapvető kérdéseivel kapcsolatos hiedelmei. Megrendülhet az élet értelmébe és az igazságos világba vetett hit vagy épp a bizalom az emberi kapcsolatokban. Gyakori reakció a veszély túlzott általánosítása is: az áldozat korábban semlegesként megélt szituációkban is fenyegetettséget él meg, és minden, a traumatikus eseményre kicsit is emlékeztető helyzetet igyekszik elkerülni.
Öngyógyítás? Sokszor nem megfelelő
A zavar elszenvedői a lelki sérülések feldolgozása érdekében öngyógyításként sokszor nem megfelelő stratégiákhoz folyamodnak – noha ezek választása többnyire nem tudatos.
Megpróbálják elnyomni a gondolataikat, vagy éppen újra és újra végigveszik fejben a történteket, fokozottan ellenőriznek maguk körül mindent, vagy kényszeresen sok tevékenységbe fognak bele figyelemelterelésként. Van, aki későn fekszik le és korán kel, hogy elkerülje a rémálmokat, más alkohollal vagy drogokkal igyekszik kirekeszteni a történteket. Ezek a maladaptív gondolkodási és viselkedési formák többet ártanak, mint amennyit használnak, meggátolják ugyanis a trauma negatív értékelésében bekövetkező változást és az emlékképek jellegének módosulását, és ezáltal fenntarthatják a PTSD tüneteit.
Hogyan segít a pszichológus?
A traumák feldolgozása során a pszichológusok többféle módon tudják támogatni a folyamatot. Feltárják és ledöntik az esetleges negatív hiedelmeket az eseménnyel kapcsolatban, segítenek újrastrukturálni a történteket és elhelyezni azokat az áldozat énképében, illetve emlékezetében – nemi erőszak esetén például fontos cél lehet az önhibáztatás megszüntetése. Feltérképezik a betolakodó emlékek kiváltóit, és sokat dolgoznak azon is, hogy az illető vissza tudjon térni a korábbi mindennapi tevékenységeihez.
Ritkán, de előfordul, hogy egy súlyos életeseménnyel való küzdelem nem gyötrő mentális panaszokat okoz utólag, hanem pozitív pszichológiai változásokhoz vezet.
Ezt nevezik poszttraumás növekedésnek, amely az esemény feldolgozására tett kísérlet hatására indul be, és igen változatos módokon jelentkezhet. Egyesek jobban megbecsülik az életüket és átrendezik a prioritásokat, például meglépik a régóta halogatott felmondást a munkahelyükön, és minden idejüket családjuknak szentelik – az emberi kapcsolatok mélyebb átélése meglehetősen gyakori. Mások erősebb énképről számolnak be és jobban megélik személyes erejüket, ezáltal új lehetőségeket felfedezve önmagukban, és nem ritka a vallásos-spirituális élmények felé fordulás sem.
„Nem vagány voltam, hanem rákos”
„Nagy Lili légies könnyedséggel, csinosan, mosolygósan, hátközépig érő hajjal libben be a megbeszélt interjúnkra. Nehéz elhinni róla, hogy pár éve kopasz volt, sovány és beteg – pedig Lilit tizenéves korában nyirokrákkal diagnosztizálták. Mindenki nyugodjon meg! Ez nem egy szomorú történet – inkább egy szókimondó, őszinte sztori.”
Szerzőnk, Molnár Viola interjúját ide kattintva olvashatjátok.
