Mit érez egy pasi, ha a nő többet keres nála? Puha Andrea

Mit érez egy pasi, ha a nő többet keres nála?

Egy pár, egy terápia. Tartsatok velünk a Párterápia utáni monológok cikksorozatunkban, amiben kiderül, hogy mi történik Pannival és Danival, miután túlesnek egy „majdnem szakításon” és az első párterápián. Vajon sikerül kilábalniuk a kapcsolati válságból? A történet folytatódik, itt a nyolcadik rész.

Panni

A múltkori kirohanásunk után egy hétig kerültem Danit. Fájt, hogy sznobnak nevezett, aki függ a pénzétől. De a mai alkalom után kicsit másképpen látom a helyzetet. Halványlila sejtelmem sem volt arról, hogy Dani ilyen rosszul éli meg, hogy nem ő a kenyérkereső a kapcsolatunkban.

Mit érez egy pasi, ha a nő többet keres nála? Puha Andrea

„Ez tartott vissza a lánykéréstől régebben” – a párterápián újabb titkok buknak a felszínre

Panninál valószínűleg az esküvő esetében is csak a csillagos ég lenne a határ, a nászútról nem is beszélve. Persze, azt már nem tettem hozzá, hogy biztosan felajánlaná, hogy ő fizeti az oroszlánrészét.

Ha érdekel a Párterápia korábbi része, kattintsatok IDE!

Persze, most, hogy szóba került, hogy beszéltünk róla a terápián ma, bevillantak képek arról, hogy Dani szája vékonnyá préselődik, valahányszor magától értetődőnek vettem, hogy én fizetek nagybevásárláskor a kasszánál. Eleinte, emlékszem, próbált kezdeményezni, felajánlotta, hogy ő fizet, de eszembe jutott, hogy én állok jobban anyagilag, és elhárítottam az ötletet. Próbálkozott még egy ideig, de aztán már csak elviselte, előbb szégyenlős szájhúzással, majd mérges, haragvó, összepréselt ajkakkal.

Hogy nem vettem észre, hogy mennyi düh van benne?

Sohasem gondoltam arra, hogy ki keres többet, és hogy ez valaha is problémát jelenthet köztünk. Tudom, hogy a hagyományos felállás szerint a kapcsolatban a pasi többet keres a nőnél, de nekem olyan természetes volt, hogy én fizetek, ha számla jön, mint, hogy kék az ég. Rémlik, hogy szóba került nálunk egyszer, Dani hozta fel, hogy beszéljük meg a „ki mennyit ad bele mibe” kérdéskört, de mivel az én lakásomban laktunk, hárítottam a kérdést.

Nekem jólesett, hogy stabilan állok a lábamon, nem függök senkitől. Utálok függeni másoktól, főleg a pénztől. A gyerekkorom másról sem szólt, csak kirakatbámulásról, olcsóságról és arról, hogy kuporgatom a pénzem a törött fülű malacos perselyemben, hogy végre megvehessem az áhított nadrágot. Persze, mire összejött a pénz, addigra eljött az évszakváltás, és az új cucc mindig drágább volt valamennyivel.

Az hajtott a tanulásban, az volt a szorgalmam motorja, hogy valamilyen módon kimásszak ebből a nincstelenségből.

Utáltam a megörökölt ruháimat, mindig csak arra tudtam gondolni, hogy az a lófogú Mari hordta, akit annyira utáltam, mert sugárzott belőle a gőg. A tanulásnak és a sok munkának meglett az eredménye: a független, jól kereső nő.

Megszoktam, hogy kemény vagyok, mindent elbírok, mindent megoldok, és minden költséget én állok. Azt hittem, hogy ez jó dolog. Hogy menő a nadrágot hordani kapcsolatban, de azt hiszem, nem ártott volna néha megkérdezni Danit, hogy ő hogyan gondolja, hogyan lát engem.

A terapeuta azt mondta, talán néha elengedhetném a kezemből a gyeplőt, és előkereshetném, felvállalhatnám a gyengédebb énemet, akit Dani megtarthat, hiszen ezért is vagyunk társak. Gondolkozzak el azon, hogy hol van bennem ez a nő, és hogyan élhetném meg jobban. Nem kellene nagy dolgokat tennem, nem kellene sírnom, kétségbeesnem, és teljesen átadnom az irányítást Daninak, csak néha megkérhetném arra, hogy intézzen el helyettem dolgokat.

Ha belegondolok, az tényleg jólesne. Nem gondoltam, hogy csak kérni kell.

Forrás:
istock

Dani

Iszonyú kínos volt a mai beszélgetés. Az egész úgy kezdődött, hogy elmentünk bevásárolni, és Panni fizetett. Megint. A harag egészen a talpamtól indult, a mellkasomban bugyogott, majd égető érzéssel végigkúszott a nyakamon, az arcomon, egészen a fejem tetejéig.

Belülről beleharaptam a számba, hogy ne kezdjek kiabálni, de mire az autóhoz értünk, már sikerült vérig sértenem Pannit, pedig amúgy is eléggé utált már amiatt, hogy sznobnak neveztem. De még így is jól éreztem magam tőle. 

A terápián persze, előkerült a téma, Panni felhozta, és a terapeuta feltette a kérdést, amit nagyon utálok: mi dühített fel engem? Az, hogy Panni nem hagy fizetni, válaszoltam, és rögtön meg is bántam, mert egy iszonyú kellemetlen témába sikerült beletenyerelnünk, amit nagyon szégyellek, de valahol jólesett végre kimondani, hogy mennyire utálom, hogy Panni, nő létére többet keres, mint én. Utána olyan hirtelen csend lett a szobában, mint amikor közlöd a családdal, hogy utálod a pulykát, miközben az kerül minden családi vacsorán az asztalra évek óta.

Ez a csönd adta meg a löketet, dőlni kezdett belőlem a szó. Úgy éreztem, Panni egyszerűen elnyom.

Mindent ő csinál, ő intéz, és ami a legfájóbb: ő fizet. Mindig, mindenhol. Én ilyenkor szeretnék elsüllyedni a föld alá, és úgy érzem, hogy mindenki rajtam nevet. A férfilétem cáfolódik meg minden egyes ilyen pillanatban, hiszen gyerekkoromban mindig azt láttam, hogy apám dolgozik meg a pénzért, amiből ettünk, és láttam anyám szemeiben a hálát és a szeretetet, amivel körülrajongta.

Pannitól nem emlékszem, mikor kaptam ilyen utalást. Neki nincs szüksége támogatásra. Bár talán nem is támogatni szeretném őt, csak érezni, hogy hozzájárulok én is az életünkhöz. Mint férfi. Akár azzal is, hogy beverek egy szöget a falba, de nem. Panni még olyankor sem kér segítséget.

Aztán szóba került a munkám és a fizetésem. A terapeuta azt kérdezte, gondoltam-e már arra, hogy munkahelyet váltsak. Meglepődtem a kérdésen. Szeretem a munkahelyem. Egyhangú, kellemes, megvan benne a saját helyem, és pontosan tudom, mit várnak el tőlem.

A terapeuta elmagyarázta, az, hogy hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, nem feltétlenül a pénztől függ, hanem a tettektől. Attól, hogy kilépünk a komfortzónánkból, és elérünk egy-egy kitűzött célt. Attól érezzük jól magunkat a bőrünkben, ha úgy érezzük, hogy helytálltunk új helyzetekben.

Ha túl sokat állunk ugyanabban a pocsolyában, hamar azt érezhetjük, hogy mi is csak egy pocsolya vagyunk a többi közül. Néha át kell folynunk az Amazonason, hogy az óceánban köthessünk ki.

Talán mostantól nekem is így kéne hozzáállnom. Talán nyitni kéne más munkahely felé, ahol a fizetés is jobb. Talán a komfortzónámon túl kéne megtalálni azt a pluszt, amitől teljesnek érzem magam.