Mengyán Eszter párkapcsolat pisi kaki őszinteseg természetesség

„Nem mosogatsz el? Vécéznem kell!” – Miért létezik a kakipara a párkapcsolatban?

„Voltál ma már kakilni”, „Sikerült?”, „Ne várd meg a mondat végét, ha most kell, akkor most kell.” Nyomjon egy lájkot a cikk alatt, akiknél – rajtam kívül, természetesen – a mindennapi beszélgetés szerves részét képezik az ilyen vagy ehhez hasonló, nagydologhoz kapcsolódó mondatok. Kíváncsi vagyok. A széklet, bélsár, vagy hétköznapi nevén a kaki ugyanis még mindig túl sokszor okoz kommunikácós szorulást a párkapcsolatban (is). Pedig a természetes dolgok elhallgatása kezd kimenni a divatból, itt az ideje, hogy ne csak a menstruációról, a természetes hüvelyfolyásról, a mindennapos testszégyenítésről beszéljünk. Számoljunk le a #kakiparával is.

Amikor tegnap kiposztoltam a szerzői Facebook-oldalamra a cikkhez készült illusztrációt, hogy felmérjem a reakciókat, kicsit azt éreztem, hogy valami nagyon vicces cikkre várnak a fotó lájkolói. Hogy olyan dolog kerekedik ki, amitől betojnak majd a nevetéstől. Nos, ennyivel le is számolhatom az erőltetett mondatokat, amelyekbe valahogy belepréselem – értitek! – a székelést. A nagydolog ugyanis tényleg nagy dolog sokak számára a párkapcsolatban. 2013-ban 1186 brit nőt kérdeztek arról, mikor lazulnak el annyira a párkapcsolatban, hogy a másik előtt szellentsenek vagy böfögjenek. A nők szerint hét és fél hónap kell ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. A férfiaknak mindössze három hétre van szüksége, hogy 100 százalékosan ellazuljanak. És akkor még nem beszéltünk komolyabb dolgokról. A kakilás, vagyis a nem kakilás, ugyanis  képes megnehezíteni a mindennapokat és egészségügyileg is számtalan nyomós érv – na, jó, abbahagyom most már! – van arra, hogy ne feszüljünk rajta.

600

Upsz, hiányzik a trón onnan, ahová a király is gyalog jár!

„Amikor életem következő négy évének helyszínén a fejemről végre lebontottam a kendőt, elindultam, hogy megbarátkozzam az új otthonommal. Az előszobából máris nyílt egy ajtó. Odabent pedig egy pottyantós vécé egy slauggal az oldalán üdvözölt. Na, jól kezdődik, gondoltam. Iránban nemcsak a hedzsab viselésével, de egy újfajta illemhellyel is kénytelen leszek együtt élni” – írta ebben a cikkében egykori szerzőnk, Mariann, aki ma már Irán és Marokkó után Ghánában él a családjával.

Most jön az önvallomás rész, amivel nem szeretnélek sokáig untatni benneteket. Már csak azért sem, mert az internet nem felejt és nem szeretném, ha valaha még állásinterjúra megyek, akkor úgy emlékezzenek rám, hogy én voltam a kakis lány. Na, jó, azt hiszem, ezzel is elkéstem. Mindegy, akkor mondom inkább. Nagy a szám, de csak azért, mert túl vagyok rajta. Azon, amivel a mai napig szenved a hosszabb idő óta párkapcsolatban élő (!) ismerőseim nagy része. Amikor a szerkesztőségben szóba került a téma (az elmúlt időszakban többször is), akkor volt, aki elmesélte, hogy ugyan sok éve együtt van már a párjával, de annak két helyiséggel távolabb van a helye akkor, ha elfoglalja a trónt. Megint másnál már a lakás is kicsinek bizonyul, az erkélyre húzódik ki a pár egyik tagja, hogy a másik nyugodtan végezhesse a dolgát. Van, aki még ennél is magasabb szintre emeli a dolgot, évek után is az emeletre küldi a kedvest akkor, ha nagyvécézni szeretne.

Ahol nincs elég helyiség olyan eszközök kerülnek bevetésre a trónolás előtt és alatt, mint a tévé felhangosítása, mosogatás, a zene teljes hangerőn történő bömböltetése, eközben a vécében csobog a csap, a kagyló vécépapírral történő teljes kibélelése zajlik, amely hangtompítóként szolgál a továbbiakban, előre üzemel a légfrissítő. Olyan, mintha valójában kicsit elhinnénk, hogy nőként azt kellene tennünk, mint amit a jól ismert mém mond:

nem pukizni, hanem pici csillámpamacsokat pöffenteni, aminek hangja, mint az unikornisok kacaja, illata pedig, mint a szivárvány.

Valamiért azt remélem, a férfiak nem ezt várják tőlünk, mert épp elég lenne a működésünket elfogadni és olyan természetesen kezelni, mint a légzést.

Forrás:
Vous

Emlékeztek még a kakiját a pasija elől rejtegető kanadai lány történetére? Ő volt az, akire az első randin jött rá a szükség, de nem tudta lehúzni a vécét, így a székletet bájosan körbebugyolálta vécépapírral és a táskájába rejtette, majd visszament a nappaliba a pasihoz. Gondolhatjátok, csókolózás közben mi járt folyamatosan a fejében. A történetét utána megosztotta Twitteren, az egész világ hősként ünnepelte, mi pedig szavazásra biztattunk titeket. A válaszadók többsége úgy döntött, szorult helyzetében inkább visszatartaná a dolgot, de biztosan nem nagyvécézne az otthonától távol. Nekem úgy tűnik, sokan az otthonukban is feszélyezve érzik magukat, ha kaksizniuk kell. És ez szomorú.

600

Miért ne nyomjátok el?

„Felnőttek esetében is előfordul a székelési inger tudatos elnyomása. A székletvisszatartás köszönhető a rohanó életmódnak, illetve annak, hogy munkahelyen a felnőttek nagy része nem szívesen mer székelni. A folyamat ördögi kört indíthat be. Ugyanis a fiziológiás székelési inger elnyomásakor a széklet tovább marad a vastagbélben, besűrűsödik, ugyanis vízvisszaszívódás megy végbe. Így a széklet spontán ürítése nehézzé válik, ez (főleg gyermekeknél) további félelmet válthat ki a székletürítés közben fellépő kellemetlenségtől, fájdalomtól.” Forrás: http://szekrekedes-szorulas.hu/

Már csak azért is, mert a nem reprezentatív felmérésem szerint kifejezetten a nőknek van bajuk a dologgal. Inkább nem mennek el, inkább máskor, inkább megvárják, míg a másik kilép az ajtón. Aztán már nem olyan, nem úgy sikerül, már nem is kell. És higgyétek el, ezen hosszú távon egyetlen székrekedés elleni tabletta sem segít. Ha hív a szükség, menni kell. Az pedig még jobb, ha lehet róla beszélni is. Sőt, tapasztalatból mondom (helló, ez a fent bevezetett önvallomásos rész), egészen elképesztően felszabadító, hogy el lehet mesélni...

  • nem olyan, mint szokott,
  • egyáltalán nincs,
  • egy nyuszi is szégyenkezne miatta,
  • egy medve is büszke lenne rá,
  • rájössz, nem rákos vagy, hanem tegnap céklát ettél,
  • vagy spenótot.

Hogy lehet együtt röhögni a hangokon, bosszankodni az illatósítók lehetetlen szagán, ha meg lehet beszélni, hány rétegű vécépapír a favorit, hogy ne érjen pöti malőr fenéktörlés közben. Na, persze, nem kell olyan nagy tételben tolni, mint ahogy most én teszem, bőven elég fél mondat. Akár kétnaponta. Vagy hetente.

És ha nem is az első párkapcsolatban, de legkésőbb az első terhesség idején biztosan rájöttök arra, hogy kisebb gondotok is nagyobb annál, hogy azon aggódjatok, mit gondol a másik, ha éppen hallja vagy érzi, hogy emésztetek. De az is lehet, ahogy egy ismerősöm mondta: ez tényleg csak a 21. század problémája. A 19. és a 20. században ugyanis a családi levelezések állandó szereplője a széklet.

Ahogy Szécsi Noémi és Géra Eleonóra írják Egy budapesti úrinő magánélete című könyvükben: „...a betegségek lefolyásának, tüneteinek (pl. hasmenés, székrekedés, gennyes kelések, kiütések) aprólékos leírása egyáltalán nem tartozott az elhallgatandó részletek közé. Ez a 19. századi ember betegséghez való viszonyáról árulkodik: a betegséget az emberi lét természetes, állandó velejárójának tekintették. 'Ügyélj, hogy rendesen széked legyen, mert attól is jön a fej fájás. A bajoddal rendben vagy? Ird meg te azt nekem szépen a legközelebbi levélkédben, lehet külön is megírni egy cédulára' – írta az egyik édesanya a leányának, akinek soraiból jól látszik, hogy a székrekedés említését nem találta kínosnak a családfő és a fiútestvér előtt, a havibaj kérdését viszont már diszkrétebben kezelte. Ezzel szemben a terhességgel, szoptatással kapcsolatban az asszonyok csak ritkán titkolóztak...”

Akkor most mi legyen? Vissza a jövőbe?

600

Őszintén a nyilvános illemhelyekről

„Pirulva emlegetjük, vagy pikáns sztorikba csomagolva beszélünk az ürítés szükségéről, pedig folyhatna nyíltabban is róla a szó. Lazábban, felszabadultabban és célszerűbben. Fontos téma, és aki azt gondolja, hogy nem, az csak emlékezzen vissza a vele megesett legutóbbi történetre, amikor kétségbeesetten kereste a megfelelő helyet például a csurgatásra – valahol egy városban, vagy lakóhelyén bevásárlás közben, vagy külföldi útja során, ahol persze fogalma se lehetett arról, merre van a legközelebbi hely, ahol végre könnyíthet magán” – volt szerkesztőnk, Tini cikkét a témáról ide kattintva olvashatjátok.