A feng shui szerint a kaktuszok velejéig romlott, gonosz növények: felkeverik a rossz energiákat és tönkreteszik az életünket. Nyilván. Szerintem viszont csodálatosak. Nekik sikerül az, ami nekem nem: elérik, hogy senki ne nyúljon hozzájuk. Ha valamit utálok, az az ismeretlen emberek túlzott közelsége.
Hadd szögezzem le rögtön az elején: nem vagyok szociopata. Nemcsak a családommal szeretetteljes a viszonyom, de vannak barátaim, haverjaim is. Az emberi kapcsolataim részét képezi az együtt töltött idő, a közös élmények, a jóban-rosszban együtt levés, sőt, az is, hogy ha úgy érzem, azt mondom:
szeretlek. Igen, akár egy barátomnak is – pedig ez nem egy bevett szokás.
Ezt nemcsak szóban, de tettekben is kifejezem. Tehát hangsúlyozom:
nem az emberekkel van bajom. Szeretem az embereket. Azt viszont nem, ha hozzám érnek.
Egy egymást körbepusziló baráti társaság engem teljesen leizzaszt. Az ölelkezéstől szintén lefagyok. De továbbmegyek: már attól meghalok kicsit belül, ha valaki túl közel áll hozzám. Számomra a reggeli tömeg bármilyen BKV-járaton egyenlő a horrorral. Hogy hogy érzem magam bizonyos szituációkban? Így:
Amikor gyerekkoromban arcon akartak csipkedni az öregek
Amikor valaki öleléssel szeretne támogatni egy nehéz pillanatban
Amikor nekem kéne valakit öleléssel támogatnom egy nehéz pillanatban
Amikor ismeretlen társaságba csöppenve azt látom, hogy mindenki puszival köszön egymásnak
Amikor véletlenül valaki keze az enyémhez ér a villamoson
Amikor elkezdődik az összeölelkezve szelfizés a buliban
Amikor megkérdezi a barátnőm egy fesztiválon, hogy nem megyünk-e beljebb a tömegbe
Szóval ha el akarjátok képzelni az intim szférámat, valami ilyet képzeljetek el:
