„Ülve a félhomályban, a lusta csend ölelte meleg szoba karjai között, elmerülök a múltban és kérdezem a jövőt. Beszélgetnék az emlékekkel, régi szerelemmel, kérdeném, merre vagytok már, de csak a magam képét látom a tükörben. A gyermekkor messze már, az ifjúságnak lehelete sincs, a tegnap még ismerős. Régi lemezek és megfakult képeslapok, távolról hullámzó dallamok, előbuggyanó könnyek. Ez az élet? Vágyak és reménytelenül múló felhős nappalok, hideg, súlytalanul feketén baktató éjek monoton dobolása?” – kezdi történetét Zsuzsa, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban Kuthy Zsuzsa írását olvashatjátok.
Lázadok. Lesöpröm ölemből a fényképalbumot, letörlöm az emlékek könnyeit róla és tovább lázadok. Megtiltom magamnak a múltidézés misztikumának bánatos-bús perceit, elteszem a régi lemezek dallamát a polc mélyére és száműzöm a régmúltat. Mert élni akarok. Élni akarok még egy kicsit, mosolyogva, légiesen repülve és boldogan. Könnyek és sírós délutánok, esőképek és borongós őszi hangulat nélkül, jókedvűen és mosolyogva. Úgy, mint még eddig sohasem. Az elhatározás végleges és azonnali cselekvésre ösztönöz.
Félrehúzom a nagy ablaktáblákon a nehéz függönyt, és a napsugár elárasztja az eddig homályba burkolózó székeket és a kecses asztalon táncot jár. Leheletnyi csókot ad a kanapé karfájára és tovalibben, mint egy sóhajtás. Utána tekintek, már a szekrény sárgaréz fogóján jár és ajtaját kitárja.
A szekrény mélyén fekete csönd ül, régen látott holmik búslakodnak, porosan, elfelejtve, némán tűrik sorsukat.
Kirángatom a polcok aljáról a fehér csipkeruhát és a fekete kosztümöt, a színes pólókat és a régen oly kedves nadrágok után nyúlok, majd a kiskabátok, szoknyák, harisnyák tömegéből előkerül egy farmer is. Legvégül a feszes farmer és a fekete póló mellett döntök. A szekrény üresen és felháborodva tátog a kiürítés ellen, de semmit nem tehet, a holmik már a tisztaság előszobájában sorakozva várják sorsukat.
A tükör előtt elképedve megállok. Közelebb hajolva sem hiszem el a képet, nem tetszik, lázasan keresem a régen használt krémek és beszáradt kacatok között a szemfestéket, talán még használható. Feltűzöm a hajam – no, ez egészen jó lesz –, be egy fülbevalót, és a kép alakul. Mosolyom már magabiztosabb, a ráncokat kezdi elsimítani a remény. Magas sarkú cipőben tipegek az ajtóig, kicsit gyakorolom a járkálást, és az előszoba nagy tükre rám kacsint. Megállok, visszanézek, és majdnem elégedetten lépek ki az ajtón.
Elsétálok a kirakatok előtt, jegeskávét rendelek a belvárosi teraszon, és unatkozó turista módjára bámészkodva sétálok a vároldalban.
Beseprem az elismerő pillantásokat, magamban jókat kuncogok a mérhető változáson.
Utam a Lánchíd felé vezet, gondolataim a Duna felett messze repülnek. Nézem a hajókat, a sirályokat és a parton sétáló párokat, a rakparton autók suhannak, lüktet a város. Erősödik a szél a Duna felett, sietve lépkedek, a kőoroszlán sajnálkozva figyeli immár botladozó lépteim, leintek egy taxit és a kertkapuban már lehúzom a cipőmet. Letörlöm a finoman megrajzolt és oly gondosan felépített sminket, majd laza nadrágba bújva belekuporodok az olvasólámpa alatti kényelmes karosszék ölébe.
Visszaidézem az elmúlt órákat, a jegeskávé ízét, az ősz úr elismerő pillantását és a város nekem küldött mosolyát. Jókedvű délutánjaim elindultak és édes virágillatot hoznak. Kitárom az ajtót és az ablakot, engedem, hogy befújja a szél az életet.
Legyél te is a VOUS vendégszerzője!
Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!
A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!
A részletekről mindent megtudhattok ITT.
