Aggódnak, sírnak vagy csak beletörődnek? – A külföldön szolgáló katonák családtagjainak sem könnyű

Aggódnak, sírnak vagy csak beletörődnek? – A külföldön szolgáló katonák családtagjainak sem könnyű

Állandó készenlét, bármikor bekövetkező támadás, folyamatos és naponta változó veszélyhelyzetek. Egy katonának erre fel kell készülni, ha részt vesz egy külföldi misszióban. De hogyan bírják az állandó félelmet, a bizonytalanságot és az egyedüllétet az itthon maradt feleségek és gyerekek? Kinek nehezebb, annak, aki ott van, vagy annak, aki hazavárja? Mindezekről egy hivatásos tisztet kérdeztünk, aki már harmadik misszióját tervezgeti.

Zsolt 36 éves, úgy véli, egy, de lehet, hogy két külföldi szolgálat is belefér még a karrierjébe. Gyermeke nincs, a barátnője viszont már az első útját megelőző öt évben is mellette volt. Hogy hol szolgált, mit csinált, arról nem mesélhet, mindössze annyit, hogy legutóbb Afrikából jött haza, ahol egy nemzetközi békefenntartó egység tagja volt.

„A barátnőm az első missziót nehezen viselte. A másodikban már neki is könnyebb volt, mert látta, hogy egyszer már hazajöttem anélkül, hogy bajom esett volna. Persze neki sem könnyű itthon, és a többiek családtagjainak sem. A hírekben sokszor azt hallják, hogy épp ott, ahol vagyunk, veszélyes a helyzet, hogy történt valami, aztán aggódni kezdenek, mi pedig nem győzzük a rokonokat értesíteni, hogy nincs semmi baj.”

Mégsem ugyanaz

A nemzetközi egységek bázisai jól felszereltek, számítógép és internet is elérhető a katonák számára, így akár mindennap beszélhetnek a családdal.

Az nagyon jó, hogy Skype-on tudunk mindennap beszélni, ám egy idő után ezek a beszélgetések kiüresednek, hiszen teljesen máshol és teljesen más életet élünk.

Vannak gyerekesek, akik azt mesélték, hogy a mindennapos érintkezések egyre ritkulnak, van, hogy a kicsik már nem is akarnak a gép elé ülni. Nehezen dolgozzák fel, hogy az apukájuk vagy épp az anyukájuk távol van, így védik magukat a fájdalomtól. A családosoknak sokkal, de sokkal nehezebb a helyzete. Egy-egy éves missziókról félévente haza szokás menni szabadságra, de vannak, akik 3 havonta jönnek. Ez persze pénz kérdése, mert a jegyedet neked kell megvenned. A legtöbben viszont épp azért jönnek, hogy pénzt keressenek, hogy a hiteleiket törleszteni tudják, hogy lakást vehessenek. Egy tiszt fizetése nagyjából 700 ezer forint, a helyetteseké viszont ennek csak a fele.”

Nem mindegy, milyen a fenyegetettségi szint

Zsolt békefenntartóként volt szolgálatban, nincs is kiképezve arra, hogy harcoló alakulatokhoz jelentkezzen. De nem is szeretne, ahogy fogalmazott: ő már nem lesz G.I. Joe. Találkozott viszont olyan katonával, aki korábban Afganisztánban dolgozott, ám a kevésbé veszélyes helyet olyan ingerszegénynek vélte, hogy a szükséges biztonsági szempontokat sem vette komolyan, és fegyelmi gondok voltak vele. Bár azt mondja, a táborban nem voltak közvetlen veszélyben, körülöttük harcok dúltak. Volt, hogy megtámadták őket, ami során helyi alkalmazottakat is megsebesítettek, akik közül valaki az életét is vesztette. Ettől függetlenül szereti a katonaéletet.

Forrás:
Unsplash/Tyler Barnes

Kaland, veszély és jólét

Amikor hazajövök, mindig kell egy kis idő, amíg megszokom az itthonlétet, sokszor nem találom a helyem.

Ennek az is az oka, hogy elég kényelmes helyzetben vagyunk kint, mindenünk megvan, kapunk ellátást, ételt, semmivel nem kell törődnünk, csak a munkánkkal. Arra is odafigyelnek, hogy kikapcsolódjunk, így munkaidőben kirándulni is elvisznek, étterembe, kulturális programokra is járunk.

Persze amikor egy-egy misszióra vállalkozunk, mindig felkészítenek minket arra, hogy az a helyzet, ami épp akkor van a szolgálat helyszínén, könnyen megváltozhat egyik napról a másikra.”

Zsoltot egy alkalommal még barátnője is meglátogatta, bár azt meséli, volt, akinek csak tervezték a hozzátartozói az utazást, ám mire elindultak volna, már egyáltalán nem volt biztonságos a helyzet. A gyorsan változó körülmények miatt az is megesett, hogy valakik ottragadtak, el kellett elhalasztaniuk a hazaútjukat.

Akik itthon maradnak és egyes kollégák, ismerősök sokszor irigykednek ránk, főként a magasabb fizetésünk miatt, és hogy milyen kényelmes életünk van.

Messziről csak a jó oldalát látják a mindennapjainknak, és annak ellenére, hogy a lehetőség előttük is nyitva áll, ők mégsem vállalják be. És persze a családtagoknak is nehéz, mert nekik egyedül kell tovább csinálniuk azt, amit addig a párjukkal közösen vállaltak. A kapcsolatokat is sokszor kikezdi a távolság, de mivel a legtöbben a pénz miatt vállaljuk ezt a munkát, ezt bele kell kalkulálni.”

Újra nekivágnék

„Bár nem tagadom, a pénz volt a legnagyobb motivációja annak, hogy kétszer is jelentkeztem missziós munkára, a kalandvágy is hajtott.

Kijelenthetem, hogy ez a két év volt életem legszebb és legkalandosabb időszaka, remélem, még lesz lehetőségem részt venni hasonló kiküldetésben.