Olyannyira nem, hogy nem is titkolják. Elmesélték nekem, mi számukra a hétköznapi terror, amitől megőrülnek, kényelmetlennek érzik, és úgy általában kiirtanák az életükből. Persze ennek ellenére úgy gondolom, hogy bár a kellemetlen pillanatokat senki sem szereti, mégis jó, hogy vannak, hiszen milyen jó érzés, amikor nincsenek! Szóval értitek, kellenek. Lássuk a VOUS-lányok paráit!

Mariannt a hazugság akasztja ki olyannyira, hogy ő sem bír sunnyogni.

„Nem tudom kezelni és nem tudok asszisztálni a kamuhoz, a vetítéshez. És én sem tudok jól mismásolni. Ha valakivel beszélgetek, és az nem őszinte, akkor inkább igyekszem gyorsan befejezni a beszélgetést, mert teljesen alkalmatlan vagyok a felszínes cseverészésre. Ha hazudnak nekem, az felbőszít, mert úgy érzem, hülyének néznek. Nem konfrontálódom feltétlenül, de kerülni kezdem annak az illetőnek a társaságát.”

Apropó, konfliktus! Gondoltátok volna, hogy két VOUS-lány is a konfliktushelyzetektől tart leginkább? Anna és Fanny is szívesebben kerüli őket. A tűzrőlpattant lánykánk, Andi nem bírja elviselni, ha nem beszélheti meg egy kialakult konfliktus okát.

A konfliktuskerülést nem bírom, a bizonytalanságot, a megbeszéletlen dolgokat. Ha konfliktuskerülő emberrel találom szembe magam, akkor kikészülök, mert egyszerűen képtelen vagyok zöld ágra vergődni velük.

Van egy bevált praktikája, hogyan vegye rá az illetőt a megbeszélésre:

„A kedvesség, a mosoly beválik. Az, hogy oldom a másikban a feszültséget. Nem támadom vagy kritizálom, megmutatom neki, hogy érdekel, hogy ő mit gondol.”

Eszternek viszont saját maga a legnagyobb ellensége:

„Én önmagam terrorja vagyok, de azt hiszem, ez nagyon mélyre vinne. Talán annyi belefér, hogy nagyon kemény és szigorú vagyok magammal szemben, állandóan megkérdőjelezem önmagam, terrorban tartom a saját lényemet. Szerencsére ezt felismertem, és sok-sok olyan ember vesz körül, akik segítenek (ilyen-olyan módon) abban, hogy egyre kevesebb legyen a terror az életemben. És persze én is próbálok folyamatosan segíteni magamon. Ezenkívül a galambok és a kecskék szeme igazi horror-terror számomra, bár kecskékkel szerencsére nem szemezek mindennap, és Zuglóban kevés a galamb is.”

Úgy tűnik, nálunk párban jár a terror: Kitti és Nina is igazi arachnofóbiás. Szegények rettegnek a pókoktól.

Nóri a kosztól és rendetlenségtől borul ki. Nem szeret elindulni, hazaérni, sőt még tanulni sem, ha nincs minden a helyén.

Este mindig elmosogatok, mielőtt lefekszem, és reggel van, hogy előbb kelek, hogy még rendet tegyek.

Solya lehet, hogy gefirofóbiás?

Rettegek busszal hídon átmenni, mert félek, hogy a sofőr elrántja a kormányt, és lezuhanunk.

Pankának, a grafikusunknak tényleg elég fejlett a fantáziája, mert a vízbe is beleképzel ezt-azt:

„Az élővízben parázom örökké, hogy megharap valami a vízben, sokáig még a Balatonban is féltem. Az elmúlt, sőt idén már a tengerbe is be mertem menni. Méghozzá egyedül! (Persze azért közel a parthoz.)”

És hogy én se maradjak ki, elárulom nektek, hogy bizony produkálom a hipochondria tüneteit.

Fejfájás? Áh… biztosan agyvérzés!