Úgy vettem észre, elfelejtünk bókolni. Persze, rohanó hétköznapok, zaklatott életmód, kikopik a napjainkból, eltűnik, mint egy könyvből kitépett századik oldal. Nincs időnk odavetni néhány kedves szót. Egyébként is érzem, gondolom, az elég, biztosan érzi a másik is, különben miért lennék vele, nem kell ezt ragozni.
Pedig kell. Nagyon is kell bókolni, dicsérni, szavakkal szeretni, simogatni, önbizalmat felturbózni.
Mi, emberek végtelenül egyszerűen gondolkozunk. És főleg mi, nők, ha nem kapunk elég szép szót. Mindegy, hány napja, hónapja, éve vagytok együtt a párotokkal, egy ideig ki lehet bírni, ha gondolati szinten szeretjük a másikat, de egy ponton túl elkezdünk befelé fordulni.
Nem vagyok elég jó?
Innentől pedig olyan negatív spirálba kerültök, amiből nehéz kikecmeregni. Rosszkedvűek lesztek, a párotok pedig ennek hatására szintén az lesz, és elindul a szócsata, a bántás, amiből csak sebzetten vergődve tudtok kiszállni.
Mondani kell. Nem folyton és kötelező jelleggel, csak amikor bennetek van. Amikor megszületik bennetek az érzés, a gondolat, akkor hagyjátok, hogy hang legyen belőle. Szóbeli takaró, ami bebugyolálja a másikat, amitől ragyogni kezd a szeme, és kivillan a foga a mosoly mögül.
Ha erre odafigyeltek, akkor a takaró közös lesz, a kapocs köztetek erősebb. Ti pedig boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak, mint valaha.
