Soha nem szerettem a nehéz ételeket, a disznótoros finomságokat. Falun élő nagymamám persze minden évben vágott disznót, így az asztalra is került hagymás vér, kolbász, hurka és disznósajt is. Megettem, de nem rajongtam értük, igyekeztem inkább a fincsi savanyúságaira koncentrálni. Amikor Iránba költöztünk, a férjem, akinek ugyan nem voltak hasonló gyermekkori emlékei, de imádja a magyaros ízeket, mindig csakis ezt kérte a látogatóktól. Mert ugye mindenki megkérdezi, hogy mit hozzon. Idővel aztán volt egy egész listánk, amiből válogatni lehetett. Fehérrépa, zellergumó, kolbász, túrórudi, téliszalámi és magyar nyelvű újságok, magazinok. Nekem pedig még a hurka is egyedülálló finomsággá változott.

Aztán megtanultam túrót és savanyú káposztát készíteni, így lett túrós süti és székelykáposzta is az asztalon. Persze disznóhús nélkül, hiszen azt ott nem kapni. Így az is hiányzott. Ettünk halat és rákot, sokat és finomakat, de amikor hazajöttünk nyári szabadságra, csakis rántott pontyra vágytam. Visszafelé aztán a bőröndjeink tele voltak kolbásszal, paprikával és túrórudival, amik aztán a fagyasztóban hónapokig kincsként vártak a felhasználásra. Ja, és bébiételt is exportáltunk magunkkal, mert akkoriban azt sem lehetett Teheránban kapni, viszont egy többnapos kiránduláson kincset ért.

És vittünk sok-sok CD-t. Egy délelőtt gondoltam, beteszem Oláh Ibolya lemezét, amit otthon agyonjátszottak a rádiók. Aztán ahogy elindult a Magyarország című dal, a szemem váratlanul opálossá vált, a könnyeim pedig némán folytak végig az arcomon. Mert mi hiányzik legjobban, amikor nem vagy otthon? Az ITTHON. És olyankor az ember Petőfit és Radnótit olvas. A nem tudhatom című verset még két külszolgálat után sem tudom úgy elolvasni soha, hogy ne facsarodna belé a szívem. És amikor megkérdezik, milyen újra itthon, csak annyit válaszolok: Jó. Nagyon jó. ITTHON vagyok. Itt vannak a szüleim, a testvérem, a rokonságom, a barátaim, a múltam, az otthonom. És itt vagyok én, ÉN.

Forrás:

iStock

A VOUS-lányok közül is többen éltek már hosszabb-rövidebb ideig külföldön. Ők is elmondták, nekik mi hiányzott Magyarországról:

Junior újságírónk, Puha Andrea így foglalta össze: „Az ágyam. A szobám. A terasz a hintaággyal. A nagy udvar. Az, hogy éjjel leosonok a spájzba, és nasizok, anyu meg reggel közli, hogy TUDJA. Meg hogy mindenki ismer mindenkit. És persze a család.”

A főszerkesztőnk, Mengyán Eszter Bajorországban élt egy ideig: „Elsősorban a nyelv hiányzott. Soha nem hallgattam annyi Ghymest, mint akkor (jaj, ez ciki, de ez van.). A legjobban az hiányzott, hogy nem tudom magam olyan választékosan kifejezni, mint itthon. És természetesen a tejföl. Az nagyon. A magyar túró. És a túrórudi.”

A sztárinterjúkért felelős újságírónk, Mészáros Edit Balin élt: „Mikor hónapokig rizst rizzsel reggelizel, ebédelsz és vacsorázol, akkor már egy mekis hamburger is otthoni íznek számít. Irtóra hiányzott a tejföl, a húsleves, rakott krumpli, töltött káposzta, de még a sós kifli teavajjal is. És az, hogy el tudjak indulni otthonról úgy, hogy ne folyjon le a minimál sminkem is 5 perc alatt és lapuljon a hajam a fejemre a 96%-os páratartalomban. És hogy nagyon 21. századi legyek: a jó internetkapcsolat is hiányzott. Na és persze a család, hogy nem mutathatom meg nekik azt a csodát, amit mindennap átéltem kint.”

Kerepeczki Anna képszerkesztőnek már az is elég volt, hogy önálló életet kezdett: „Én vidékről költöztem fel Pestre albérletbe, de már itt is sok minden hiányzik. Páldául az anyukám paprikás csirkéje nokedlivel, sose tudok olyat csinálni, mint ő. És még a friss vidéki levegő is hiányzik, hiába van tehénkakiszaga, mi csak úgy hívjuk, hogy 'bokodi bio'.”