Egy nő a negyvenes évei közepén „hálószobai fotózásra” ment, hogy megajándékozza vele férjét. Azt kérte, hogy retusálják ki a ráncait és a bőrhibáit, amibe a fotós, Victoria Haltom természetesen bele is ment. Azonban akkor még nem tudta, hogy emiatt egy szívszorító levelet fog kapni az ügyfél férjétől.
Azért írok önnek, mert nemrég képeket készített a feleségemről. Ezek a képek… egyrészt gyönyörűek, és látszik, hogy maga nagyon tehetséges fotós… másrészt viszont a képen szereplő nő nem a feleségem. Amikor eltüntette a ráncait, eltűnt vele több mint két évtizednyi nevetés és aggodalom.
Csalódott volt, hiszen azt hitte, ilyennek akarom őt látni. De ezek szerint jobban kell valamit csinálnom, a hátralévő napjaimban ünnepelni fogom a tökéletlenségeit. Köszönöm az emlékeztetőt.
A levél tényleg elgondolkodtató. A ráncaink nemcsak azt mutatják meg, hogy megöregedtünk, hanem azt is, hogy éltünk. Hogy éltünk egy olyan életet, ami nyomot hagyott a testünkön. Benne van minden emlékünk, aggodalmunk és nevetésünk. Miért kéne szégyellnünk?
