Egyéb kategória

„Világgá ment az anyukám!” – Egy cikk az összes bátor magyar nőnek, akik 45 éves koruk után külföldre költöztek

Azon, hogy sokan vannak, akik egyetemistaként vagy a tanulmányaik végeztével jobb lehetőségeket kutatva külföldön vállalnak munkát, már meg sem lepődünk. (Azon talán inkább, hogy szakembereket hosszan keresve sem találunk itthon.) A szülők ilyenkor nehezen, de engedik a gyereket, hiszen ideális esetben tudják: nem állhatnak mellette mindig, a maga életét kell élnie a családtól távolra szakadt családtagnak. De mi történik akkor, ha mindez fordítva alakul?

vous - 2016.12.03.
„Világgá ment az anyukám!” – Egy cikk az összes bátor magyar nőnek, akik 45 éves koruk után külföldre költöztek

Mi van abban az esetben, ha a gyereknek itthon megvan a körülményekhez képest vállalható élete, úgy tűnik, vannak lehetőségei, van munkája, a szülőnek viszont semmi. Nem tudja eltartani magát, mert nincs miből. Nem talál állást, mert túl idős, vagy nincs meg a képzettsége hozzá. A nyugdíjhoz pedig még van pár évtized hátra.

Mi van akkor, ha a szülő 40-50 évesen úgy dönt, külföldön vállal munkát? Költözik.

Eredetileg azt terveztem, hogy keresek két-három Facebook-csoportot, ahol megkérdezem a jelentkezőket, milyen volt váltani, miért döntöttek úgy, hogy mennek. Hol kötöttek ki, és milyen nehézségekkel néznek szembe? Mit szeretnek a választott hazájukban? Mi hiányzik nekik a legjobban a családjukon kívül? Aztán másképp döntöttem – valójában rábeszéltek.

A téma ugyanis túlságosan is közeli. Először az anyukám költözött ki a férjével együtt Svájcba, mert a lehetőségek itthon (legalábbis a kelet-magyarországi országrészben) teljesen megszűntek az ötvenéves koruk fölött munkát keresők számára. Néhány évvel később követte őket a nagynéném is, aki Németországban tudott elhelyezkedni nemrég kitanult új szakmájával.

Cseten írtam rájuk (a Facebookot használjuk folyamatos kommunikációra, emellett skype-olunk, de az utóbbit mindig nehezebb összehozni), hogy mondjanak pár csoportot, mert semmiképpen sem szeretném őket megkérdezni, annak csak sírás lesz a vége. Aztán másképp döntöttünk:

először anyu mesélt.

„Nyelvtudás nélkül vágtam bele”

Ahogy ezeket a sorokat írom, elképedek, hogy lassan 6 év telt el, hogy anyuék elindultak Svájcba. Nem nagyon emlékszem semmire azokból az időkből, az agyam valószínűleg rengeteg mindent elrejt előlem, hogy ne kelljen újra és újra átélnem, mit éreztem, mennyire féltem és féltettem, de közben valahol tudtam, hogy anyunak mennie kell. Kicsit olyan volt, mintha szerepet cseréltünk volna, én elengedtem őt, mint ahogy a szülők elengedik az Erasmusra a gyerekeiket. Csak éppen ez a távollét nem fél vagy egy évig tart, hanem előre nem meghatározott ideig.

„Amikor elindultunk, már betöltöttem az 50-et, a férjem az 56-ot, és egy ideje munkanélküliek voltunk mindketten. A férjem lánya, aki már Svájcban élt, felajánlotta, hogy náluk lakhatunk, amíg nem találunk munkát. Nem sokáig gondolkodtunk, hogy nekiindulunk és szerencsét próbálunk.

Fel sem merült az a lehetőség, hogy Magyarországon maradjunk, és mondjuk a Dunántúlon keressünk munkát.

A férjem beszél egy kicsit angolul, de én nyelvtudás nélkül vágtam bele. Még Magyarországon belekezdtem egy intenzív nyelvtanfolyamba, de nem igazán tudtam lépést tartani az iskolapadból frissen kikerült diákokkal, vagy az olyan felnőttekkel, akik már dolgoztak külföldön. Így, miután minden formaságot elintéztünk, útnak indultunk.

„Nem is kell ennél csodálatosabb táj”

Egy kis faluban lakunk a Jura hegység lábánál, és rálátunk az Alpok vonulatára. Nem is kell ennél csodálatosabb táj. Az emberek ismeretlenül is barátságosan mosolyogva köszönnek. Ha az autósok csak a szándékát látják, hogy át akarok kelni az úttesten, megállnak. Az egész országot átszelő autópálya és a jól kiépített vonathálózat jóvoltából a legkisebb helyre is el lehet jutni.

Nem is a kiköltözésnél féltem igazán, hiszen biztonságot adott, hogy fedél van a fejem felett, segítséggel elkészítettük a jelentkezési lapunkat, be is hívtak állásinterjúra is. Az első megbeszélés után éreztem, nem elég, ha az embernek két dolgos keze van, beszélni is tudni kell. Féltem, hogy nem fog sikerülni, hogy nem felelek meg ennek a kihívásnak. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy

egy hotelben dolgozom, és nemrég ünnepeltük a vezetőséggel az ötéves évfordulómat.

Forrás:
Bilácz Eszter

„Nem a Túró Rudi hiányzik igazán, hanem az OTTHONOM”

Az utóbbi időben itt sem egyszerű munkát találni. Nagyon keresnek az építőiparban szakmunkásokat, darukezelőket, szakképzett vagy diplomás betegápolókat. Aki jól utánanéz a dolgoknak, és van kitartása, megfelelő nyelvtudása, annak sok szerencsét kívánok!

Nem a Túró Rudi hiányzik igazán, hanem az OTTHONOM, a hazám, Magyarország. Mert itt mindig csak egy külföldi, egy Ausländer vagyok. Én úgy érzem, nagyon könnyen törnek pálcát az ember feje felett, sokszor úgy is, ha nem ismerik a hátteret.

A gyerekeimnek és más gyerekeinek meg azt tanácsolom, ha otthon nem találnak megfelelő munkát, próbálják meg felfedezni a világot! Szerezzenek tapasztalatot, még több tudást. Az idő múlásával majd eldöntik, hogy hol kamatoztatják.

Szorgalommal, kitartással mindent el lehet érni. 

Két évvel ezelőtt anyu húga is külföldre költözött

Vigh Bori – Hogyan menjünk világgá

Vigh Bori – Hogyan menjünk világgá
Forrás:
www.alexandra.hu

Nagynénémhez nagyon szoros kapcsolat fűz. Bár az utóbbi időben nem beszéltünk annyit, mindig ő lesz az én egyetlen „Nénjem”, aki nagyon laza, vagány, mindenki imádja, és ő is imádja az embereket. Eredetileg nem egyedül költözött volna Németországba, de másképp alakult. És nem csak a jobb megélhetés vagy a svájci frankos tartozás miatt döntött így. „Azt láttam, hogy az akkor 13 éves, de felnőttként gondolkozó gyermekem egyszer majd azt mondja, ő megy, és akkor ő lesz távol. Gondoltam, ez egy lehetőség, hogy tovább egyben marad a családom.”

Mielőtt kiment, nemcsak egy új szakmát tanult meg, hanem a nyelvtudását is feltornázta nulláról középszintre. Egy idős házaspár mellett talált először munkát, azóta több helyen is dolgozott, megtalálta a szerelem, és nyáron végre a fia (az unokatestvérem) is kiköltözhetett hozzá, aminél talán nagyobb boldogság nem is történt vele az elmúlt években.

A történet eleje két évvel ezelőtt, egy hideg decemberi éjszaka nem örömkönnyekkel indult – akkor utazott ki Frankfurtba. 

„Talán ez az éjszaka volt a leghosszabb számomra, de lehet, hogy az anyukám és a fiam számára is. Az utat végigpityeregtem, azt sem láttam, merre megyünk. Végig arra gondoltam, vajon jó anya vagyok-e, hogy otthon hagyom az akkor 13 éves serdülő és nagyon anyás fiamat. Tud-e aludni az anyukám, aki a három gyermeke közül most a másik lányát is külföldre kénytelen engedni? Viszont ott volt a fejemben minden, amit indulás előtt mondtak.

Az anyum azt mondta, „ha a szívem megszakad is, engedlek, mert akkor vagyok nyugodt, ha tudom, hogy nektek jobb lesz”. A fiam azt mondta:

jól csinálod, anya. Tudod, ezt értünk teszed.

Hajnal körül már inkább a kíváncsiság és sok-sok pozitív gondolat cikázott a fejemben. Igen! Sikerült! Ez is sikerült! Utazom végre a kitűzött célom felé!

„Idősgondozói szakmát kezdtem el tanulni, mint nagyon sokan”

A tervezés sok időt vett igénybe, és voltak komoly kihívások és nehéz döntések is.

„Felszámoltam az otthoni kisgazdaságomat. Szerettem a kertben kapirgálni, voltak nyulaim, csirkéim, de én minden időmet a tanulásnak szenteltem. Felmondtam a munkahelyemen, ahol 10 éve dolgoztam, és idősgondozói szakmát kezdtem el tanulni, mint nagyon sokan, akik külföldre indultak dolgozni.

Elméleti tanulás mellett egy idősotthonban dolgoztam úgy, hogy fizetést nem kaptam, csak gyakorlatot és tudást. Nem esett nehezemre, évek óta vágytam erre a szakmára: emberekkel, idős emberekkel törődni, őket segíteni, nekik segíteni. Igaz, akkor még, amikor csak vágytam rá, nem gondoltam, hogy egyszer véghezviszem, és külföldön kamatoztatom a tudásom. A nyelvtanulás egy kicsit nehezebb volt. Volt, amikor sírtam, mert nem akart a fejemben megmaradni semmi.

A legjobban attól féltem, bírom-e egyedül, feltöltő ölelések nélkül véghezvinni.

Forrás:
Bilácz Ágnes

„Mindent meg tudtam oldani nehézség nélkül. A kényszer nagy úr”

A legjobban az tetszik, hogy az üzletekben a pénztárosnak, a hivatalban dolgozónak van mosoly az arcán. Boldogabbnak vagy gondtalanabbnak tűnnek az emberek. Furcsaságaik is vannak, például a kompótot nem a főételhez eszik, hanem utána, a lejárati dátumokat szigorúan megnézik vásárláskor, és meg nem ennének valamit, ha épp aznap jár le. A készételeket vagy félkész ételeket részesítik előnyben.

Az idősebbek csak szombaton fürdenek, a hét többi napján egy nedves mosakodókesztyűvel tisztálkodnak. Van olyan család, ahol ez a fiataloknál is így van. Ettől a hideg ráz. Szerencsére időközben tapasztaltam, ez a szokás már nincs jelen mindenhol.

Szívesen átvettem viszont a spórolós szokásukat.

Vissza lehet váltani az üres flakonokat, természetes a szelektív hulladékgyűjtés. Ja, és nem főzök két napra, mert másnap már úgysem kell senkinek.

Magyarországról nagyon hiányzik a szombati nyüzsgő piac, ahol minden második ember ismerős. Vagy egy nagy beszélgetés a barátnőmmel egy igazi kávé társaságában – nem online.

Tulajdonképpen mindent meg tudtam oldani nehézség nélkül. A kényszer nagy úr. A lelkemben voltak néha nehézségek. A karácsony az borzasztó család nélkül. De azoknak a fiataloknak, akiknek a szülei elindulnának, azt tanácsolom, nyugodt szívvel el kell engedni a szülőt. Ahogy az anyum is mondta:

Ha a szív meghasad is, de akkor vagyunk nyugodtak, ha tudjuk, hogy a másiknak jobbra fordul az élete.

Mit is mondhatnék?

Próbáltam profi maradni, de több alkalommal is könnyek szöktek a szemembe. Szóljon ez a cikk minden bátor nőről, akik 40, 45 vagy 50 éves koruk felett külföldre költöztek. És szóljon minden gyerekhez, akik elég bátrak voltak, és elengedték a szüleiket.

Ajánlott cikkek