Azt mondják, az ember egy életre meg tud jegyezni egy-egy negatív mondatot, míg a jóra ritkán gondol vissza. Ezt az állítást tökéletesen meg tudom erősíteni, pláne, hogy gyerekkoromban engem is csúfoltak, mégpedig a duciságom miatt. Felnőttként azóta is erre fogom a totális maximalizmusomat (vagy talán csak ezzel tompítom a bizonytalanságomat).  A nem létező pozitivitásomra utaló szavak a beszélgetés során úgy hatottak rám, mintha újból lekövérezett volna valaki, pedig már régen nem voltam az a duci kislány. „Ezzel arra utalsz, hogy én nem vagyok pozitív?” – förmedtem rá az igencsak megilletődött szívem vágyára. Emlékszem, szegény próbálta finomítani a dolgokat, de természetesen nem ez volt a fő oka annak, hogy ez a fellángolás csak egyoldalú maradt kettőnk között.

Az akkor tökéletesnek tűnő férfi szavai visszaemlékezve olyan hatást váltanak ki belőlem, mintha egy kést forgatnának a szívemben. Na, persze, egyáltalán nem azért, mert rossz érzést kelt bennem, hanem mert visszagondolva rájöttem, mennyire igaza volt. Ma már tudom, volt min változtatni.

S hogy mi lett velem azóta? Nemrég egy random beszélgetés során a következő kérdést szegezték nekem:

Te miért vagy ennyire optimista?

Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam, és le is blokkoltam. Most komolyan? Már az is baj, ha valaki próbálja meglátni mindenben a pozitívat, a jót, és hisz abban, hogy az úgynevezett rossz időszakot majd a jó követi? Rossz dolog-e az, ha valaki teljes mértékben hisz abban, hogy csak rajtunk múlik, mit hozunk ki egy helyzetből?

Voltam ezer méterrel a föld alatt, és jártam ezer méterrel a felhők felett is. Mára eljutottam addig, hogy egyszerűen nem tudom az agyam arra még kényszeríteni sem, hogy borongósan lássa a világot. Két év! Bizony ennyi idő alatt sikerült teljesen átprogramozni a gondolkodásmódomat arra, hogy igenis egyedül én felelek a saját boldogságomért, és inkább megpróbálom elérni akár a csillagokat is, mintsem egy helyben az állóvízben toporogjak, mint ahogy azt a legtöbben teszik. Sokan észre sem veszik azt, hogy a legnagyobb korlátjuk éppen saját maguk. Hogy mire gondolok? Egyszerűbb a környezetünket és a körülményeinket hibáztatni azért, mert valami nem sikerült. Aztán jön az önámítás rész, hogy én mindent megpróbáltam, de… Majd érkezik az önigazolás keresése másoktól.

Alámerültem a self-help világába, és ezt találtam!

Egyre többen akarják a lehető legtöbbet kihozni magukból, így a self-help biznisz a virágkorát éli. Akik egy személyes tréninget nem engedhetnek meg maguknak, máshol is kereshetik az útmutatást, hiszen könyvek, YouTube-videók, Instagram-oldalak is akadnak szép számmal a témában. A mennyiség viszont ez esetben is a minőség rovására megy: több a közhely, mint a valódi, tartalmas gondolat. Viola átrágta magát ezernyi oldalon, hogy találjon öt olyan tanácsot, amit talán érdemes megszívlelni. Ha kíváncsiak vagytok, kattintsatok IDE!

Az én világomban egy szó nem létezik: a „de”. Leszoktam arról, hogy megmagyarázzam a saját kudarcaimat, amik általában a kényelemre és a lustaságra épültek. A nem akarásnak nyögés a vége – tartja a mondás, és ez így igaz! A kifogás helyett a tettek vették át a szerepet az életemben, és láss csodát, jöttek is a sikerek. Egy sokkal boldogabb és tartalmasabb életet élek azóta: örülök annak, ami van, nem szomorkodom azért, ami nem adatott (még) meg.

Forrás:

Depositphotos

Rengeteg embernek segítene, ha egy picit derűsebben tekintene a világra és önmagára. Rossz napjai mindenkinek vannak, nekem is. Ilyenkor megrázom magam, kiegyenesítem a koronám, és előretekintek. Nevezhetnek bolondnak (már megszoktam), de én hiszek abban, hogy a lehetetlen mindig lehetséges.

Legyél te is a VOUS vendégszerzője!

Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!

A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!

A részletekről mindent megtudhattok ITT.